Számos aktuális bejelentés okoz deflációs aggodalmat nemzetközi szinten.

  • Pénteken közölték, májusban már a második egymást követő hónapban csökkent a maginfláció Japánban,
  • szerdán kiderült, hogy az előző hónapban közel négyéves mélypontra lassult a fogyasztói árak emelkedésének éves összevetésű üteme az euróövezetben,
  • a Fed legutóbbi jelentése szerint már harmadik hónapja csökkentek a fogyasztói árak a koronavírus-járvány miatt jelentősen visszaesett kereslet hatására az Egyesült Államokban.

Alapvetően a fogyasztókra nézve jó hír, hogy az elmúlt hónapokban a fogyasztói árak nem emelkedtek jelentősen - sőt, akár csökkentek is bizonyos termékek esetében -, mert a koronavírus okozta gazdasági válság közepette állás nélkül maradt tömegek (csak az Egyesült Államokban 45 millió ember vált munkanélkülivé) kiadásai így legalább nem ugrottak meg, az elmaradó bevételek miatt rosszabb helyzetben levő cégek is spórolhatnak egy kicsit.

Kapcsolódó

A gond az, hogy minden eddigi válságkezelési eszköz a világban éppen ellentétes hatást kellett volna, hogy elérjen. Jelenleg soha nem látott pénznyomtatási hullám indult el, ami éppen hogy inflációt kellene generáljon.

Pénznyomtatásnak azt a jelenséget nevezzük, amikor a bankrendszer több pénzt juttat a gazdasági körforgásba, mint amennyire valójában annak szüksége van. Jelen helyzetben az olyan programok, mint az Európai Központi Bank pándémiás vészhelyzeti alapja, - amely immár 1350 milliárd euróval mentené az Európai Unió gazdaságát - pontosan ezt teszi: a válság miatt visszaeső gazdaságba elkezd pénzt pumpálni, ami óhatatlanul - és célzottan - növeli az inflációt.

Csak, mint az a fenti adatból is látszik, egyelőre nem igazán jelent meg a leértékelődés, lévén havi összevetésben az euróövezetben 0,1 százalékkal csökkentek, az unió egészében pedig stagnáltak a fogyasztói árak májusban. De mint a felsorolásból is látszik, nemcsak az EU-ban van baj; sem Japánban, sem az Egyesült Államokban nem jelent meg a leértékelődés, ami arra ösztönözné mind az embereket, mind a cégeket, hogy minél több pénzt szerezzenek, és elkezdjenek termelni.

Nagy baj, ha így marad minden

Egyelőre még a folyamatok inkább tűnnek baljós előjelnek, mint már kialakult veszélynek: a járvány alatt szinte mindenhol csökkent a fogyasztás, a karantén időszakában az emberek szükségletei is mások voltak, mint normál helyzetben lennének, tehát a boltokban maradhattak felesleges készletek, amiktől árengedményekkel is, de szabadulnának már a kereskedők. Az is valószínű, hogy egyelőre nem is mindenki tud arra költeni, amire akar, vagy szokott: például nem mindenhol mehet még színházba, nincsenek nyitva a mozik, de a nyaralását is el kellett halasztania vagy át kell terveznie.

Viszont Japán esetében már a gyakorlatban látszik, hogy milyen, amikor megjelenik a deflációs spirál.

A Bank of Japan már 2013 áprilisában elindította agresszív monetáris lazítási politikáját, hogy kihúzza a világ harmadik legnagyobb gazdaságát a deflációs spirálból. Leegyszerűsítve ez azt jelenti, hogy olyan helyzet alakul ki, amikor az árak csökkenése alacsonyabb termelést eredményez, mert a cégek nem akarnak eladhatatlan termékeket legyártani, hogy javítsák a jövedelmezőségüket csökkentik a dolgozóik bérét, ami miatt csökken a kereslet is, hisz kevesebbet tudnak költeni az emberek.

Ha kevesebb vásárolnak, akkor az az árszint további csökkenéséhez vezet. Japánban a pénznyomtatás, a jen gyengítése mind azért történt, hogy kilépjenek ebből a helyzetből, beindítsák a fogyasztást, de mind hiába: azt várták, hogy a 2020 márciusában végződő pénzügyi évben sikerül elérni a 2 százalékos inflációs célszámot, de már tavaly márciusban világossá vált, hogy erre nem lehet számítani és akkor még a fasorban sem volt a világjárvány.

Helikopterről szórják a pénzt, az sem segít

Japán után az Egyesült Államok és az euróövezet is hasonló helyzetbe kerülhet, ráadásul a kínai fogyasztási adatok sem biztatók. Pedig a legtöbb gazdasági szereplő arra számított, hogy mivel az ázsiai ország elsőként vészelte át a kijárási tilalmakkal tarkított járványidőszakot, ott nőhet a leggyorsabban a kereslet a fogyasztási cikkek után, ami értelmet adhat a világ más részein a termelés növelésének. De a jelek szerint ez jóval lassabb, mint remélték: az ottani fogyasztói árak 2,3 százalékkal emelkedtek csak éves alapon, szemben a várt 2,7 százalékkal.

Ilyen helyzetben az államok többnyire két megoldáshoz tudnak nyúlni: vagy folytatják a pénznyomtatást és a likviditás öntését a piacokra, vagy helikopter-pénzt osztanak.

Utóbbi igazából a pénzgyártás egy alfajtája, mert lényegében új forrást osztanak ki, amit az emberek arra kapnak, hogy költsenek. Semmilyen megkötés nincs, egyszerűen az a feladatuk, hogy vásárolják meg azt, amit szeretnének. Az Egyesült Államokban már márciusban döntöttek arról, hogy legfeljebb 1200 dolláros csekket osztanak szét a lakosság körében, hogy beindítsák a fogyasztást. A gond csak az, hogy egyelőre mindez áremelkedéshez ott sem vezetett.

A gazdaság újraindítása miatt az Egyesült Államokban már felmerült, hogy még egyszer pénzt osztanak a közepes (évi 75 ezer dollárnál kevesebb) bevételű háztartásoknak, de erről a CBS riportja szerint még határozott döntés nincs, egyhamar pedig nem is várható, legfeljebb csak az év végén. Szakértők szerint egyelőre az is problémát jelent, hogy a 3000 milliárd dollárnyi (923 400 milliárd forintnyi) pénz még egyszerűen el sem jutott az emberekhez. Ennek oka, hogy ugyan Magyarországról nehéz elhinni, de az Egyesült Államok szociális ellátórendszere olyannyira bürokratikus, hogy egyes államokban a pénz célba juttatásához szükséges adminisztrációval sem végeztek még.

A járványnak kell megoldódnia

Mint a korábban felidézett Japán helyzet mutatja, a deflációs spirál megjelenése nem példa nélküli, de nem is mindig kezelhető a hagyományos eszközökkel. Az ázsiai ország kudarcba fulladt próbálkozásai viszont egyáltalán nem jelentik azt, hogy máshol nem működnek majd, ahogy az Egyesült Államokban egyelőre hatás nélkül maradt pénzosztás se, feltétlenül zsákutca.

Ahogy arra Peter Bofinger, a Würzburgi Egyetem közgazdász professzora rámutatott egy tanulmányában, egyelőre azért nem működik semmi, mert a járvány miatt megváltozott életmódunk sem normális, és még nem is tért vissza a megszokotthoz, amelynek kiszolgálására a gazdaságunk berendezkedett.

Ő ugyanis három fázisra osztotta a válságot és az abból való kilábalást:

  • 1. fázis: a kijárási korlátozások bevezetése, a boltok bezárása, az utazások korlátozása,
  • 2. fázis: a korlátozások részleges feloldása, a boltok újra kinyithatnak, de még mindig távolságot kell tartanunk egymástól, máshogy kell fogyasztanunk, le kell mondanunk a tömegrendezvényekről
  • 3. fázis: az egész járványhelyzet véget ér és teljesen visszatérhetünk a megszokott, pandemia előtti életmódunkhoz.

Bofinger úgy véli, hogy azoknak, akik attól félnek, hogy a mostani túlzott pénznyomtatás hiperinflációhoz vezet, egyszerűen tévednek: a lakosság ugyanis az új élethelyzetében, vagyis hogy nem mer, vagy nem tud nyilvános eseményekre menni, megfontolja, hogy étteremben eszik, netán annyira retteg a válságtól, hogy minden pénzét félreteszi, felesleges a fogyasztás hamarosan bekövetkező bővülésére számítani. Sokkal inkább a deflációtól kell félni, mivel az államok gazdaságélénkítő hiteleit egyelőre a cégek, vállalatok egyszerűen arra költik el, hogy a kieső bevételeiket pótolják.

A home office megoldások intenzív használata csökkenti a munkahelyi utazások számát, és lehúzza az autók és irodahelyek iránti igényt. A szakmai eseményekre és konferenciákra való utazás is jelentősen csökken, ami a légitársaságok, a szállodák és az éttermek helyzetét rontja. Ennek eredményeként az energiaárak állandóan alacsonyak maradnak, mivel az olajigény csökken - magyarázza meg Bofinger, hogy jelenleg a "már nincs kijárási tilalom, de még járványhelyzet van" állapotban miért is felesleges kiugró inflációra számítani. A közgazdász úgy látja, hogy még önmagában a harmadik fázis, vagyis a koronavírus eltűnése sem feltétlenül löki ki a gazdaságot a deflációból, de addig nem is érdemes erre várni, amíg legalább ez nem történik meg.