Ha az európaikat aggasztja a terrorfenyegetettség és a migráció, akkor a legjobb, amit tehetnek, hogy a mostaninál sokkal szorosabb gazdasági kapcsolatokat létesítenek az arab világgal. Ezt azonban nem azon a módon kell tenniük, ahogy eddig próbálták - írja Amr Adly, a kairói Amerikai Egyetem professzora a Bloombergen megjelent véleménycikkében. Sajnos az arab és az európai vezetők legutóbbi találkozóján, az Arab Liga-EU csúcson mindkét fél belső problémáival volt elfoglalva: az előbbi azzal, hogy Katar csak egy alsóbb szintű vezetőkből álló küldöttséggel jelent meg, az utóbbi a brexit aktuális bonyodalmaival.
Ez sajnálatos, mert ez az esemény egyike volt azoknak a ritka alkalmaknak, amikor a felek felső szintű vezetői egyeztethetnek az együttműködés lehetőségéről, mégpedig úgy hogy figyelembe veszik a mindkét oldallal szemben jelentkező kihívásokat, a biztonsági kérdéseket és a bevándorlást is beleértve. Halvány vigasz, hogy megállapodtak egy újabb csúcsértekezlet tartásában 2022-ben.
Gyenge előzmények
A kapkodó tárgyalások alapján könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy az EU nem sokat ajánlhat a Közel-Kelet és Észak-Afrika országainak. Nem sok jött ki a korábbi próbálkozásokból, amelyek célja a mediterrán térség gazdasági-politikai együttműködésének elmélyítése volt. Ezek közé tartozik az 1995-ben indult barcelonai folyamat, illetve számos együttműködési megállapodás az EU és arab országok (Egyiptom, Jordánia, Marokkó, Tunézia) között. Ezek nem hoztak gazdasági sikereket az arab államoknak, politikai rendszereik sokkal törékenyebbek, mint 24 évvel ezelőtt voltak.
A szakértő szerint azonban ennek nem az az oka, hogy nincs lehetőség a kapcsolatok javítására, hanem az, hogy az EU hanyagul kezeli a kérdést. Az unió belső és külső gyengeségei, továbbá Kína egyre erősödő térségbeli befolyása ellenére az EU-nak óriási gazdasági hatása lehetne az arab világban, főként Észak-Afrikában, ahol a legnépesebb arab országok vannak. Az EU a legnagyobb kereskedelmi partnere Egyiptomnak, Marokkónak és Tunéziának, egyben a legnagyobb működőtőke-exportőr ezekben az országokban. Az utóbbi két állam Európából fogadja a legtöbb turistát és a vendégmunkások által hazaküldött jövedelmet.
Kicsik, de...
Az észak-afrikai gazdaságok kicsik: együttes GDP-jük 2017-ben alig érte el az EU GDP-jének két százalékát. A cikk szerzője szerint ebből az következik, hogy Európa könnyen finanszírozhatná fejlesztési erőfeszítéseiket akár a kereskedelmi kapcsolatokon, akár beruházásokon keresztül. Nem jótékonykodásról van szó: ezeknek az országoknak a békéje, stabilitása és gazdasági fejlődése alapvetően fontos az EU biztonsága szempontjából.
A gond az, hogy az uniós vezetők sokat akarnak kevésért cserébe. Például azt várják az észak-afrikai kormányoktól, hogy blokkolják az illegális bevándorlási útvonalakat és működjenek együtt az európai országokkal a terrorelhárításban, ám vonakodnak felülvizsgálni a gazdasági együttműködésben alkalmazott módszereiket. Nem várható el ezektől az országoktól, hogy hozzáigazítsák nemzeti fejlesztési elképzeléseiket az EU prioritásaihoz, illetve hogy kölcsönös engedményeket tegyenek a kereskedelem és a befektetések liberalizálásában.
Mit kellene csinálni?
Az európaiaknak aktív szerepet kellene vállalniuk az arab országok, főként a mediterrán térségen lévők fejlesztésében. Legjobb lenne ezt a kétoldalú megállapodások felülvizsgálatával kezdeni. Ennek fő célja az lehetne, hogy jobban figyelembe vegyék az arab fél fejlesztési igényeit, különös tekintettel a technológiák átadása és a munkahelyteremtést ügyét. Európának nem nyersanyag- és félkésztermék-vásárlóként kellene megjelennie a térségben. A szabadkereskedelem erőltetése csak az arab országok iparának leépüléséhez és a munkanélküliség növekedéséhez vezet.
Az EU-nak fel kellene adni az arab országokból származó mezőgazdasági termékek importjával szembeni ellenérzéseit, továbbá segíthetne az olajban szegény államoknak felépíteni zöldenergia-iparukat. Egyiptomban és Marokkóban például óriási lehetőségek állnak a napenergia-termelés előtt - hangsúlyozza a Bloomberg cikkírója. Röviden: az EU-nak alkalmazkodnia kellene a közel-keleti és észak-afrikai országok fejlesztési szükségleteihez ahelyett, hogy az európai igényekhez való alkalmazkodásra szorítja ezeket.