A közös európai valutát használó országok csoportja egy különleges képződmény: egyszerre alkot széttörhetetlen és fenntarthatatlan rendszert. Ez a két vonása békésen megfér egymás mellett "békeidőben", azaz amíg nem üt be a következő komoly gazdasági válság - vezeti fel az eurózónát elemző cikkét Wolfgang Münchau, a Financial Times (FT) európai ügyekkel foglalkozó publicistája. Egyelőre nem tudjuk megmondani, hogy ez az összeomlásszerű visszaesés mikor következik be.

Igaz, hogy az elmúlt év második felétől kezdve gyenge makroadatok érkeznek az övezet gazdaságáról, ám egyelőre nem világos, hogy ez csak egy botlás a gazdasági ciklus emelkedő ágán vagy a recesszió kezdete. Amikor az EU vezetői szembe kerülnek a következő krízissel, azt fogják tenni, amit hasonló helyzetekben eddig tettek: reformokkal próbálkoznak. Ezzel csak egy gond van: nem mindegy milyen változtatásokat vezetnek be, mert a legutóbbi krízisre, a 2010-2015-ös adósságválságra adott válaszuk halovány volt.

Létrehozták az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM), amely az eurótagállamok befizetéseiből kínálhat kedvezményes hitelt a bajba kerülő országoknak. Szemben a hasonló funkciót ellátó IMF-fel az ESM nem önálló - a segélycsomagok az eurótagországok döntenek. Emellett elindítottak egy bankreformot, amelyben egyebek mellett létrejött az Európai Központi Bank (ECB) mellett egy közös európai bankfelügyelet, ám például a közös európai betétbiztosítás nem valósult meg, így a bankreform félkészre sikerült.

Köszi, Mario!

Az FT cikkírója szerint az eurózóna az ECB-nek köszönhetően vészelte át a legutóbbi válságot. A sikerhez vezető két lépésnek az európai jegybank elnöke, Mario Draghi a szellemi atyja. Az egyik 2012. nyári kijelentése volt, miszerint az ECB minden szükséges intézkedést megtesz az euró védelmében. Ezzel egy csapásra véget vetett a közös európai valuta jövőjével kapcsolatban kibontakozott spekulációnak, amely akkor rángatta az euró árfolyamát.

A második lépés a 2015 márciusában indított kötvényvásárlási program volt, amelyben az ECB vásárolni kezdte az eurótagországok államkötvényeit. Ezzel kiszorította a befektetői tőkét erről a piacról, rákényszerítve, hogy a reálgazdaságban keressen befektetési lehetőséget, amivel élénkítette a gazdaságot. Ennek az intézkedésnek azonban az volt a feltétele, hogy 2014-től megszűnt az infláció az eurózónában, ezért a pluszkereslet, amelyet a jegybank teremtett, nem fenyegetett a pénzromlás felgyorsulásával.

Mi nem lesz?

Az ECB a következő válság idején már várhatóan nem tudja megtenni ezeket a lépéseket. Egyrészt Draghi hivatali ideje október végén lejár, és nincs olyan jelölt a helyére a láthatáron, aki hozzá hasonló pénzügyi ösztönt tudna felmutatni. Másrészt az európai jegybank csak a felhatalmazásán belül vásárolhat államkötvényeket - ezt a korlátot még Draghi sem léphette át. Harmadszor ma már nem tud a bank kamatcsökkentéssel reagálni a helyzet romlására, mert a gazdasági ciklus csúcsán is negatív betéti kamatot számított fel a pénzüket nála tartó kereskedelmi bankoknak.

Az FT cikkírója szerint ezért az eurótagállamok reformjai kínálhatnak majd választ a bajra, ám nem azok az új szabályok, amelyekről mostanában megállapodtak. Ezek közül a legfontosabb az eurózóna közös költségvetése, ám ha az elérné a közös GDP 1-2 százalékát - mint ahogy nem fogja, mert számos kormány még ezt is elfogadhatatlanul soknak tartja -, akkor sem kínálna elég forrást egy komoly pénzügyi vagy gazdasági válság kezelésére.

Mi kéne?

A megoldás - Münchau szerint - az övezet teljes tőkeuniója és a közös eurózónás kötvények (euróbond) kibocsátása lenne, amelynek visszafizetéséért tehát a tagországok közösen vállalnának felelősséget. Csakhogy éppen ez az, ami miatt az északi tagállamok élükön Németországgal hallani sem akarnak az eurókötvényekről. Úgy gondolják, hogy ezen keresztül az ő pénzükből finanszíroznák a déliek elszálló államadósságát. Ez a pénzügyi eszköz növelné az euró nemzetközi súlyát, mert a bankok biztosítékként használnák hitelfelvételeikhez, emellett segítené az EU geopolitikai céljainak megvalósítását is.

Mi lesz?

Mivel azonban az euróbond-kibocsátás nincs napirenden, a következő válság, amely jó eséllyel Olaszországban következik majd be - amelynek magas a költségvetési hiánya és az államadóssága -, más megoldásokat szül majd. Nem reformokat, mert az ország kormányai az elmúlt 20 évben nem találtak választ ezekre a gondokra. Így a következő választás sem fog megoldani semmit.

Adósságátrendezésre lenne szükség, amire az eurózóna kormányai, intézményei és bankjai képtelenek, ezért párhuzamosan használt alternatív valuták, akár kriptovaluták és szokatlan hitelformák, értékpapírok léphetnek be az euróban elszámolt gazdasági folyamatok mellé. Más szóval Olaszország fél lábbal kiléphet az eurózónából, amivel ismét bebizonyítja, hogy a közös európai valuta használata egyszerre megkerülhetetlen és fenntarthatatlan rendszer a részt vevő országok számára.