Még a legszörnyűbb háborúk is véget érnek egyszer, akkor is, ha az egyik fél nem adja fel, mint 1945-ben. Általában olyan békeszerződésekkel fejezik be az emberek a háborúikat, amely egyik felet sem elégíti ki teljesen, de legalább a vérontásnak véget vet. Emellett az is gyakori, még a legkeserűbb fegyveres konfliktusok után is, hogy idővel a felek ellenséges viszonya elhalványul – írja John Simpson, a BBC nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szerkesztője az Ukrajnában folyó háború lezárását firtató cikkében.

Ha van egy kis szerencsénk, akkor az orosz-ukrán háború harmadik hetében intenzívvé váló béketárgyalások már annak a folyamatnak a kezdetét jelentik, ami véget vehet ennek a véres konfliktusnak. Az utálat főként az ukrán oldalon évtizedekig eltarthat, majd átadhatja a helyét a neheztelésnek, ám most mindkét félnek békére van szüksége. Ukrajnának azért, hogy véget érjen városainak bombázása, Oroszországnak azért, mert már eddig is túl nagy anyagi és véráldozatot hozott az erősen korlátozott siker érdekében.

Egyik fél sem fog azonban aláírni olyan megállapodást, ami a bukásával járna. Vlagyimir Putyin orosz államfő olyan békét akar, amelyet arcvesztés nélkül vállalhat, azaz elmondhatja, hogy a „speciális katonai műveletek” elérték a céljukat. Ukrán kollégája, Volodimir Zelenszkij feladata, hogy elfogadható áron elérje az orosz inváziós hadsereg távozását Ukrajnából. Mindent felülíró célja, hogy megőrizze országát szuverén államnak, elkerülve, hogy Oroszország csatlósává váljon, ami az orosz elnök egyik legfőbb háborús célja volt.

Putyin győzni fog

Putyin csak akkor ad parancsot a tűzszünetre, majd a békekötésre, ha győztesnek minősítheti magát. Nem számít, hogy még az orosz elit is tudja, hogy Oroszország falba ütközött szomszédjánál, és véres orral távozik ebből a felesleges háborúból. Az a lényeg, hogy az oroszok 80 százaléka, amely az állami médiából tájékozódik úgy lássa, elérték a céljaikat: rákényszerítették Ukrajnát, hogy semleges ország legyen, „megvédték” az oroszokat Dombaszban és elismertették Kijevvel a Krím Oroszországhoz tartozását.

Az első feltétel teljesítését Zelenszkij meglepően ügyes diplomáciával készítette elő. Újra és újra kérte a NATO-t, hogy zárja le az Ukrajna feletti légteret, amit a katonai szövetség természetesen nem teljesíthetett a harmadik világháború kirobbantása nélkül. Így az ukrán vezetés a NATO-ra mutogathat, mondván: úgysem védi meg az országot, a NATO viszont vállalhatja, hogy hibáztassák, hiszen „magasabb célt” követett.

Területi veszteség

Ennél jóval nehezebb lesz lenyelni az ukránoknak, hogy az oroszok egyszerű einstand formájában elveszik a területük egy részét. Teszik ezt úgy, hogy több szerződés aláírásával is garantálták Ukrajna határait. A Krím félsziget elvesztését, amely a de facto elcsatolás után népszavazással csatlakozott Oroszországhoz, előbb-utóbb nyilván kénytelenek lettek volna elfogadni, ám Putyin láthatóan ragaszkodik azokhoz a dombaszi szakadár területekhez - vagy azoknál valamivel nagyobbakhoz -, amelyek 2014 óta gyakorlatilag orosz ellenőrzés alatt állnak.

Hogy legyűrjék a területi veszteség okozta lélektani csapást az ukránok előtt állhat az 1940-es finn-orosz háború példája. Azt Sztálin indította Finnország ellen, amely korábban a cári Oroszország része volt, és az orosz hadsereg ugyanúgy felsült, mint 2022-ben Ukrajnában. A finnek persze nem állhattak ellen a nyomásnak örökké, kénytelenek voltak békét kötni, ami azzal járt, hogy területeket kellett átadniuk a Szovjetuniónak. Sztálin ezzel győztesnek minősíthette magát.

A legfontosabbat azonban elérték: megőrizték önálló állami létüket. Az ukránok sem tehetnek mást, meg kell adniuk Putyinnak, amit akar, mielőtt az orosz államfő végképp elveszti a józan ítélőképességét, és az eddigieknél sokkal durvább fegyvereket vert be Ukrajnában. Ha megőrzik szuverenitásukat, azzal elérik a legfontosabbat, és az elvakult oroszokon kívül mindenki a háború valódi győztesének fogja őket tekinteni.

Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos fejleményeket ezen a linken követheti.