Azzal, hogy Európa nagy része lecserélte az orosz gázt máshonnan származóra, hatalmas üzlet lett a gázkitermelés és eladás. Kialakult egy jelentős, háromszoros árrés az amerikai tőzsdei ár és az európai között, és ez persze érvényes más kontinenseken is: Katarban is olcsó a gáz, hiszen rengeteg van belőle, ám ha cseppfolyósítva szállítják, máris jó áron lehet eladni.

Ez a különbözet, – ahogy ez a kapitalizmusban normális –, arra sarkallja a kitermelőket és a kereskedőket, hogy learbitrálják, vagyis addig növeljék a kínálatot, amíg az árkülönbözet le nem csökken arra a szintre, ahol már nincs extraprofit. Ez viszont jó hír lehet középtávon, de akár rövidtávon is egész Európának és főleg a gázra jobban ráutalt államoknak, mint Magyarországnak is.

A már most sem igazán magas ár tovább csökkenhet, akár arra a szintre, ahol akkor volt, amikor az orosz olaj elárasztotta a kontinenst.

Eleve szokatlan, hogy egy terméknek jelentősen eltér az ára a kontinensek között, de ez a gáz esetében abból adódik, hogy korábban sehogy nem lehetett az egyik földrészről a másikra eljuttatni. Az 1960-as évekig kizárólag csővezetéken lehetett a gázt szállítani, és később ugyan megvalósult a tenger alatti csővezetéken való szállítás (mint a szomorú véget ért Északi Áramlat), de óceánokon átvezető ilyen megoldás fel sem merült.

Bonyolult eljárás volt

A megoldást végül úgy találták, hogy ha a gázt sikerül annyira lehűteni, ahol folyadékká, avagy cseppfolyóssá válik, akkor olyan kicsi lesz a térfogata (a hatszázad része a gáz állapotúnak), hogy jól szállítható tankerhajókkal. Csakhogy ehhez -160 fokra kell hűteni, a brutálisan alacsony hőmérséklet, és azon is kell tartani a szállítás idején, majd pedig a kirakodási kikötőben ki kell fejteni, azaz adagonként engedni felmelegedni és vezetékbe táplálni a hatszázszorosára táguló anyagot.

Ez eleinte költséges és bonyolult eljárás volt, amelyhez az infrastrukúrát is ki kellett építeni, ezért sokáig nem lett népszerű, ráadásul szinte korlátlanul nyíltak az atomerőművek, így nem volt akkora igény a gázra világszerte.

Azonban több tényező változni kezdett: az Egyesült Államokban hatékonnyá vált a nem könnyen elérhető palagáz kitermelése, ezáltal óriási lett a kínálat és lecsökkent az ár, másrész a fukusimai baleset után megcsappant az atomenergia népszerűsége, végül pedig fontossá vált a klímavédelem, így a rendkívül szennyező szénerőművek bezárása is felgyorsult.

Mindez megnövelte a cseppfolyósított (LNG) gáz iránti igényeket, virágzó piac alakult ki, számos kereskedő kezdett ezzel foglalkozni: hirtelen Ázsia sok országa is nagy vásárló lett áramtermelési célból, az USA boldogan szállított mindenkinek, és közben Katar is folyamatosan növelte kitermelését, exportlehetőségei nagyot bővültek.

Tulajdonképpen már Nyugat-Európa is elkezdte venni az LNG gázt, de az oroszok a 2014-ben kezdődő ukrajnai válság után lenyomták az árat túlkínálattal, hogy Európát függővé tegyék az orosz gáztól.

Putyin hazárdjátékán az LNG iparág nyert

2022 februárjában aztán minden megváltozott: jött az orosz támadás Ukrajna ellen, így eleve sokan nem is akartak többé orosz gázt venni. Egy idő után az oroszok is korlátozták az exportot, hogy a barátságtalan, azaz ellenséges európai országokat megfagyasszák tavaly télen: így aztán hirtelen sokan fordultak az LNG piac felé, és közben sebtében LNG-fogadó állomásokat alakítottak ki a hozzájuk vezető csővezetékkel.

A hirtelen, egyszerre jelentkező hatalmas kereslet az égbe küldte az árat, mert csak úgy lehetett hirtelen sokat venni, ha valaki más nem kapja meg a korábban szerződött tételeit, helyette megkapja a szerződés szerint kötbért. Így járt Pakisztán és részben Kína is: Európa pedig bármi áron megvette a gázt, amivel gyorsan feltöltötte télig előtte üres tárolóit.

Eközben a kitermelők is belehúztak, az infrastruktúra is épült, az ár alaposan vissza is esett Európában, immár csak 30 euró megawattóránként, de az amerikai gázpiacon ennek kevesebb, mint harmada az ár.

Hatalmas fejlesztés jön, csökkenhet az ár

Ez azt jelenti, hogy lehetne még nagy profittal eladni, ezért a Bloomberg szerint óriási erőkkel zajlik az exportkapacitások kiépítése, rengeteg az infrastrukturális beruházás. Európa ugyan nem fog sokkal több gázt venni akkor sem, ha olcsóbb lesz az ár, de a sokkal szegényebb Pakisztán és Banglades rendkívül árérzékenyek, és míg nekik még a 30 eurós ár is sok lehet, 20-ért már megérné nekik, mint korábban.

A jelenlegi beruházások a következő 4-5 évben folyamatosan termőre fordulnak, és mindenekelőtt az USA és Katar ontani fogja a gázt: számítások szerint az USA exportkapacitása 70 százalékkal fog nőni 2030-ig.

A következő 6 évben annyi kapacitás fog kiépülni világszerte, mint eddig összesen, így a kínálat megduplázódik.

Így lecsökkenhet az ár arra a szintre, ahol Kína mellett Pakisztán és Banglades is boldogan vásárol. Ha ez így van, akkor az ár lecsökkenhet olyan szintre, ahol már végképp nincs eltérés a 2016-2020 közti aranykorhoz képest, amikor átlagosan 20 euró volt a megawattóránkénti ár.

Több eladó is van

A két gigantikus eladó mellett persze ott vannak még az oroszok is, akik próbálnák elérni korábbi exportszintjüket, és van még néhány érdemi exportőr, akik ugyancsak fejlesztenek, mint

  • Kanada;
  • Mexikó;
  • Ausztrália;
  • az Egyesült Arab Emírségek;
  • Mozambik;
  • és Nigéria.

A növekvő kínálat így biztosított, a technológia adott: a kontinensek közötti gázárkülönbség várhatóan lecsökken, és tartósan visszatérhet az olcsó gáz kora.