Gázárrobbanás: strukturális oka is van a mostani őrületnek, de az árakat a piaci pszichózis lőtte az egekbe

- Az utóbbi hetekben, napokban a sajtóban többen is leírták, rádióműsorokban lenyilatkozták, hogy egy év alatt ötszörösére nőtt a gázpiaci ár, hogy elszállnak az árak, hogy itt a “tökéletes vihar”, és mindenki reménykedjen abban, hogy enyhe lesz a tél, mert így talán megússzuk. Eközben meg a holland gáztőzsdén az árindex (Dutch TTF Natural Gas, TTF) a rekordot jelentő, október 6-i 162-ről a napokban lement 82-ig, és most alulról van 100 közelében. Ez utóbbi, akkor azt jelenti, hogy a lassan lefelé szállingózó árak mellett mégis kezd rendeződni a helyzet, vagy azért kell még venni a következő nagy levegőt?

- Amikor 170 euró/MWh közeli áron is kínáltak gázt, akkor az leginkább a tőzsdékre jellemző pánikreakciót jelzi, mivel ez az ár a gázpiacon fundamentálisan nem indokolt.

Ahhoz, hogy a most kialakult helyzetet valóban érteni lehessen, messzebbről kell erre a piacra nézni. Az európai gázpiac jó ideje, de legalább az utóbbi 15 évben a világ gázpiacának asztaláról lehulló morzsákból élt. Eddig nagyon jól kijött belőle, mert a morzsák mindig lepotyogtak. Ázsia húzta a gázpiacot, a japánok Fukusima miatt, a kínaiak maguktól, Dél-Korea, Vietnám viszonylag drágán elvitték a földgázt, és ami többlet kínálat volt a piacon volt, az Európában éppen eladható mennyiséget jelentett. Ha ez nem lett volna elég, az oroszok az elmúlt ötven évben mindig hajlandók voltak többletet hozni Európába, különösebb előfeltételek nélkül.

Most azonban Európában pont ebben a két tényezőben van radikális változás. Egyfelől kezd beszűkülni a gázpiac. Ebben vannak szezonális és fundamentális elemek is, de összességében ez azt eredményezi, hogy elfogytak az eddig lepotyogó morzsák. Mindez egy olyan helyzetben, amikor már előrehaladott az európai gáztermelés csökkenése. Az éves kitermelés 2010 körül még 125 milliárd köbméter felett volt, tavaly már csak 48 milliárd alatt. Még ha ez utóbbiban nincs is benne Norvégia, és az Egyesült Királyságot is kivették már a kosárból, de az, hogy Hollandia az egykori 75 milliárd köbméterről 20 milliárdra esett vissza, komoly érvágásnak számít. Ráadásul még nincs vége, mert jövőre lezár Groningen, ami még levesz ebből 3,5 milliárdot.

Hollandia és a sok pici gázkitermelő adja az európai belső termelést. Ez találkozik a nagyobb importszükséglettel és a kevesebb LNG-morzsával. E feszülés jelei már 2018-2019-ben is láthatók voltak, csak akkor ez még kevésbé ártott, 2020-ban pedig a Covid-19 miatt értelemszerűen ebből semmi nem jött át.

Az viszont nem igaz, hogy a fogyasztás nőtt volna! Európa összfogyasztása idén, legalábbis az első 8 hónapban nem volt nagyobb, mint 2019-ben. Azt sem tartom alátámasztott érvnek, hogy ebből bármit is az uniós vagy az európai klímapolitikára lehetne fogni. Ha már a zöldenergiára meg a szénmentesítésre mutogat valaki, akkor az európai helyett inkább a kínai klímapolitikára lehetne ezt úgy-ahogy értelmezni. Azt is csak abban az értelemben, hogy ha és amennyiben elfogadjuk, hogy Kínának nem azért van szüksége sokkal több gázra, mint korábban, mert a szénnel elérték a limitet.

- Mi jelentheti az európai gázpiac számára a mostani helyzetre megoldást?

- Ami indokolt fundamentálisan, az nagyjából az az árkülönbözet, hogy az Atlanti-óceánon az LNG ne Ázsiába menjen, hanem ide. Nem tudok erre egy fix árat mondani, azt viszont igen, hogy mennyit kell ráfizetni arra, hogy a Japánba vagy Kínába tartó tankerhajó ide jöjjön.

Ha globális kínálat lesz a cseppfolyós gázból - és azért ma az a helyzet, hogy ez adja a földgáz világkereskedelem felét -, akkor értelemszerűen az fölfelé fogja vinni az árakat. Ha Európa megfizeti a kínai árat, akkor abból eredően, hogy Európába a feladóhelyekről (tehát Észak-Afrikából, Katarból, a Mexikói-öbölből) olcsóbb a szállítás, mint Kínában bárhová, a szükséges LNG-mennyiség meg fog érkezni a kikötőkbe, a lefejtőkbe. Annyit meg kell adni érte, mint a kínaiak - és ez az, ami nagyságrendileg, legalább is a következő időszak TTF-árait (hollan tőzsdei) belövi. Ez az az egyensúlyi pont, amire racionálisan számítani lehet.

- A jelenlegi zilált piaci helyzetben az a fő kérdés, hogy ez mikor jön el vagy inkább az, hogy mennyire hosszú távra lehet ez igaz?

- Ma azt nem tudja senki, hogy mi lesz hosszú távon. Eddig azt szoktuk meg, hogy túlkínálat van és alacsony az ár. Mind a kettő eltűnt, és valójában szerintem ez okozott sokkot az elemzőknek, az újságíróknak. Pedig azt is elég gyorsan tudomásul kell venni, hogy nem is látszik, hogy ez a boldog békeidős helyzet honnan és hogyan állhatna vissza. Három tétel is megváltozott, amire nincs direkt hatása Európának. Az egyik az eltűnőben lévő belső termelési volumen, a másik az amerikaiak FERC-es LNG-piacának megváltozása, a harmadik, hogy az oroszok is máshogy kezelik Európát, mint eddig.

Ha számszerűsíteni akarjuk, 2019 és 2021 első nyolc hónapját tudjuk és érdemes összehasonlítani. A két időszakban majdnem ugyanakkora volt az európai kereslet. Viszont a kínálati oldalról 43 milliárd köbméter tűnt el idén az első nyolc hónapban, amiből húszat nem szállítottak le az oroszok, 23 milliárd az LNG-import és a belső termelés csökkenéséből fakadó „kiesés”. Ezt a hézagot csökkentette, hogy Észak-Afrika és Azerbajdzsán 13 milliárd köbméterrel többet leszállított. Így viszont Európa összesen 30 milliárd köbmétert, az éves fogyasztás durván 13 százalékát úgy vette ki a tárolókból, hogy az végül nem "töltődött vissza".

Pusztán számszerűen: ez a méretes hiány sem drámai, a korábbi sokéves átlagnak talán ha az alsó sávját eléri. Csakhogy korábban ebbe a számolgatásba beletartozott az a „biztonsági öv” is, hogy 125 milliárd köbmétert termelt az EU - most pedig már csak 47 milliárdot. Így nincs meg az a belső tartalmi rugalmasság, amellyel egy nagy hidegben rá tudnánk segíteni a tárolókra, hiányzik a csőből ez a volumen. Emiatt most az látszik, hogy több tárolókapacitás vagy nagyobb feltöltöttség kellene, és mivel az nincs, a rendszer komfort sem olyan, mint eddig megszokott volt.

Van egy nagyon komoly strukturális oka ennek az őrületnek, de azért azt látni kell, hogy a piaci pszichózis az, ami az egekbe lőtte az árakat.

- Több elemzés idehaza, de a Bloomberg, a CNBC és a Financial Times is mintha szeretné akként olvasni a mostani helyzetet, hogy már megint Vlagyimir Putyin mozgatja a szálakat, és az orosz elnök már dörzsölheti a tenyerét, hogy végre a gázárak felfelé kúsznak, és végre, visszafelé sütheti el a politika fegyverét. Mennyire tartja ezt az olvasatot leegyszerűsítésnek?

- Nyilván az atlantista olvasat igyekszik kisajátítani magának ezt az ügyet. Akkor is, ha ezek a vélemények nincsenek többségben, legfeljebb a képviselői hangosabban kiabálnak. Azért gondolom így, mert az efféle felvetések ugyan nem alaptalanok, de nehéz a teljes felelősséget az oroszok nyakába varrni.

Nem mintha könnyű volna az oroszok európai gázszállítási hajlandóságát - vagy képességét - konkrétan meghatározni, de első körben azt a kérdést érdemes feltenni: tudnak-e az oroszok több gázt szállítani? Az csak általános szinten elég, hogy persze, mert a gáz ott van a föld alatt, a cső is ott van, aminek itt van a másik vége, mert az valóban kérdéses, hogy tudnak-e többet szállítani annál, mint amit teljesítenek. Azért mondom ezt, mert augusztus eleje óta a legutóbbi időkig a Gazprom például nem szállít a szentpétervári gáztőzsdére. Ez ugyan nem nagy volumen, éves szinten csupán durván 10 milliárd köbméter. Ugyanakkor ez egy, a Novij Urengoj-i gázüzemben történt balesetnek köszönhető. A telepen akkora tűz volt, hogy kapásból az európai export teljesíthetősége kapott kérdőjeleket.

Idén meglepően sok és jelentős hatású baleset történt már a orosz gázinfrastruktúrában: februárban Kazahsztánban leállt az export egy vezetékrobbanás miatt, de hasonló következménnyel járt a tatárföldi és más területen történt balesetek is. Ilyen korábban is előfordult, az utóbbi években átlagosan 20 körüli balesetszám volt a jellemző, de azok a 2021-eseknél rendre kisebb jelentőségű és következménnyel járó események voltak.

A Novij Urengojban történt esetnek viszont önmagában is az lett a következménye, hogy a négy ottani fővezetékből három kiesett a munkából, annyira megrongálódott az infrastruktúra. Óriási létesítményről van szó, ahol az európai gázellátásban kulcsfontosságú Jamalt és az Urengoj gázvezetéket is kiszolgálta ez a létesítmény, márpedig a nagy gázkeverő állomáson történt baleset következménye éppen az volt, hogy a kieső három vezetékből csak egyet tudtak viszonylag értelmezhető gyorsasággal helyreállítani, az egyik működésbe hozatala azonban mind a mai napig nem sikerült. Nem csak az oroszoknál van sok baleset, mert néhány hete Norvégiában, korábban a briteknél is le kellett állítani emiatt egy-egy fontos infrastruktúrát, Trinidad és Tobagóban pedig olyan komoly a baj hogy 12 milliárd köbméter esik ki a globális piacról, de néhány napja megint egy orosz vezetéken történt újabb baleset. És ha a kínai célállomásra dolgozó Amúr Gázüzemben nem is létfontosságú infrastruktúra ment tönkre, azért ez az eseménysűrűség már több mint furcsa.

Itt felvethető már az a teória, hogy ha ilyen sok baleset van egy rendszeren, akkor nem biztos, hogy csak úgy, mint korábban, ez a rendszer "le tudja adni" Európa felé a pluszteljesítményt. Pláne, hogy mindezek tetejébe az orosz tél idén viszonylag korán megérkezett, és szeptember 12-én már be kellett kapcsolniuk a távfűtést. Ezzel az egésszel azonban még mindig csak ott tartunk, hogy kimerítettük „az oroszok nem tudják” tétel kereteit, ami egészen más, mint az, hogy „az oroszok nem akarják” az európai helyzetet gyorsan kezelni.

Ha nem akarják, akkor abban valóban szerepet játszhat az Északi Áramlat 2 (ÉÁ2) körüli huzavona lerövidítési és lezárási, illetve az ukrán cső kiiktatási szándéka is. De az is benne van a képben, hogy az EU és Oroszország energetikai viszonya gyökeresen megváltozik. Európa ma már egyre inkább azt mutatja az oroszoknak, hogy 2040-2045-ig kivezeti a földgázt az energiamixből. Lehet, hogy valami kevésre szüksége lesz, de lebontja azt a kapcsolatot, amelyet 50 év alatt felépítettek. Nem csak az oroszoknak mutatják ezt, hanem a Közel-Keletnek is, Azerbajdzsánnak is. Így abban majdnem biztos vagyok, hogy a következő 20 évben a két fél között már nagyon más beszédmód lesz a jellemző, mint eddig.

Amikor ezt a szakmát tanultam, akkor az evidenciaszámba ment, hogy ezt egy felemelkedőben lévő kapcsolatként kezeljük, és ha előre nézünk, akkor természetes, hogy gesztusokat kell tenni, mert egymásra vagyunk utalva. Most már nagyon úgy néz ki, hogy ez nem így van, és még kevésbé lesz így. Hard talk időszak következik, vagy akár még talk sem lesz, és akkor ebbe belefér az az orosz hozzáállás, hogy

Az a szerep, amelyet a Gazprom az európai gázpiacon betöltött – vagyis az, hogy ha kell még az országoknak gáz, akkor megnyitnak még egy mezőt és befektetnek a gázellátásuk biztosításába -, annak vége van. Nem fognak befektetni az eszközrendszerbe, mert nincs már meg mögötte az európai ígéret. Világos beszéd, amit az ügyben Alekszej Miller is elmondott: az ÉÁ2 az utolsó befektetésük Európában. Ez a mozgatóerő valószínűleg a termelési oldalon is megjelenik majd, így arra kell számítani, hogy korlátos lesz az ellátási hajlandóság, és nem a Gazprom lesz az „amerikai könnyűlovasság”, amely az utolsó pillanatban mégiscsak megérkezik megmenteni a helyzetet.

- Nem kérdésként inkább csak megjegyzésként fűzném hozzá, hogy az ÉÁ2 engedélyezése, hátráltatása, amerikai embargóval fenyegetettsége, majd annak feloldása és a használatba vétel körülményeit - magunkra nézve - más szempontból is tanulságosnak tartom. Leginkább az, hogy Németország felelősségét firtatva az ukránok, sok európai politikus és iparági szakértő, de még az amerikaiak is Angela Merkelre mutogatnak, hogy hol-mit rontott el. Valahogy-valahol az kiesett már a kollektív emlékezetből, hogy az ÉÁ-szerződést és üzletet valójában tető alá hozó Gerhard Schröder jó 15 éve, még kancellárként azzal érvelt, hogy ez a csővezeték azért kell, hogy Németországnak legyen 30 éve arra, hogy kitalálja, mit tegyen az energiamixbe a földgáz helyébe.

- Ez az óra most már az oroszok szerint is ketyeg.

Rövid távon – és talán középtávon – valószínűnek tartom, hogy a néhány évre szóló középtávú szerződések újbóli, nagyszámú megjelenésével némileg változhat még a jelenlegi gázpiaci szerkezet, de ma már ki akarna hosszú távra, akár 2040-ig a Gazprommal leszerződni?

- Hát mi!

- A szeptember végén megkötött, úgymond hosszú távú gázszerződésünk valójában csak 10 évre szól, és abban leginkább egy fizikai szállításra kaptunk olyan garanciát, amelyről tudni lehet, hogy a Gazprom azt tűzön-vízen át tartani fogja. De az az évi 4,5 milliárd köbméter a jelenlegi éves gázszükségletünknek is csak a fele, és a kormányban már azzal számolnak, hogy az évtized végéig az ország földgázigénye 8-8,4 milliárd köbméterig csökkenthető. Ebből 2 milliárd köbmétert ki tudunk termelni itthon, 2027-ig a horvát LNG-vezetéken le van kötve évi 1 milliárd köbméter, a többit pedig a gázkereskedőkön keresztül megveszik majd a piacról a cégek, szóval: ha nem nő a gázfogyasztásunk, akkor ezzel az új orosz gázszerződéssel szerintem mi rendben leszünk.

- Nyitok egy másik csatornát azzal, hogy más olvasata is van a gáz- és az áramárrobbanásnak. Az egyik szerint a földgáz most azért kell nagyon - és ez hajtja felfelé az árakat -, mert az időjárásfüggő zöldenergiás (nap-, és szélerőműves) termelést ki kell egészíteni, mint például Németországban, ahol most nem fújt eléggé a szél; a másik szerint viszont éppen azért van szükség a több földgázra Európának, mert a zöldenergiára való átállás nem a kellő sebességgel és tempóban zajlik, így a kivont szén és atomenergia kapacitásokat ideiglenes, áthidaló megoldással gázra kell váltani. Melyik áll közelebb ön szerint a valósághoz?

- Szerintem az, hogy most a zöldek pezsgőt bonthatnak, mert 20 év alatt nem tudták a fosszilis tüzelőanyagokat olyan mértékben irtani, mint amit most a Gazprom és ez a gázmizéria előidéz. Továbbá ez az áremelkedés alig tudható be az európai klímapolitikának, ez egy igazi gázkínálati szűkület. Nem kell a klímapolitikának amiatt feszengenie, hogy az átmenet drága. Épphogy offenzív kommunikációt folytathatnak, miszerint a fosszilis energiahordozók piacán is jönnek ilyen ársokkok, ehhez képest a zöldenergia olcsó. Ma a regulált piacon működő nap- és szélerőművek befizetnek a rendszerbe, potenciálisan csökkentik a fogyasztói árakat.

Egy dolgot azonban érdemes itt tisztázni: ettől önmagában nem lesz tartósan magasabb a kibocsátási szint. Bár pillanatnyilag több szenet égetnek Európában áramtermelés címén, mint tavaly, a kibocsátási korlát fix. Ha szénből állítjuk elő, legfeljebb kevesebb áramunk lesz. Azt nem tudom megmondani, hogy a magas gáz- és áramár meddig marad, de azt igen, hogy olyan magasra már eljutott, hogy nem szükséges a fizikai értelemben véve hiány kialakulása sem a piacon ahhoz, hogy az EU rákapcsoljon a megújuló energiák további erősítésére.

Évek óta jellemző, hogy az új energiatermelő beruházások zöme zöldenergiás volt, így most az, hogy 500 vagy 1000 dollár a gáz egységára, csak annyit jelent, hogy ha tényleg szükséges, akkor Európa ezt az árat is ki fogja fizetni érte, miközben már arra készül, hogy jövőre milyen alternatívát tud ezzel szemben elérni, és hogy milyen időtávlatban tud megoldást adni arra, hogy ez a helyzet még egyszer ne fordulhasson elő. Több földgáza Európának már nemigen lesz, miközben ott tartunk, hogy 40 eurós megawattonkénti áramár felett a megújuló energiatermelő módok már versenyképesek lehetnek.

- Ez a kérdés eldőlt akkor is.

- Azt már láttuk (2008-ban erre volt példa) hogy ha a gáz ára túl magasra jut, meghaladta az 500 dolláros egységárat, akkor a gázfogyasztás rendszerszinten is visszaesett. Ha drága a gáz, kevesebbet fogyaszt Európa. Ennek vannak korlátai és szomorú következményei, mert korábban az is benne volt ebben, hogy Kelet-Európában letarolták a hegyoldalban lévő erdőket, és az is, hogy a lakásokban csak egy szobát fűtöttek. Nincs garancia rá, hogy mindez nem ismétlődik meg, ahogyan az is reális, hogy egy újabb ilyen helyzetbe néhány állam, például Moldva vagy Ukrajna belerokkanhat, tönkre mehet.

A magas gázár megszorongatja a gazdaságot, de az igazán destruktív hatást nem ez, hanem a volatilitás tartóssá válása idézné elő. A gyorsan, nagy mértékben változó árú gázzal hogyan, mire szerződnének a gázkereskedők akár csak egy kisvállalkozással is? A volatilitás szétzilálja az értékláncokat, ennélfogva szerintem az az európai politikának azt kell megcéloznia, hogyan lehet csökkenteni az árvolatilitását a korábban megszokottnál drágább gáznak. Ez alapvetően szabályozási kérdés, hasonlót az 1970-es évek két olajpiaci pánikját követően már kreált Európa, amikor belenyúltak a piacba, mert rendezni lehetett a strukturális problémákat. Ha ez a szabályozás kész, akkor lehet a piacon a kínálati oldalhoz menni és egyezkedni.

- Mennyire sérül most az a korábbi hurráoptimizmus, amivel például a britek mennek neki a következő évtizednek? Úgy értem, hogy tavaly, mintegy 200 év folyamatos széntüzelés után a szigetországban bizonyítást nyert, hogy már nem feltétlenül van szükségük a szénre, ezért úgy döntöttek, hogy azt erőltetett menetben kivonják az energiatermelésből, és ezen nekibuzdulva, azt is bejelentették, hogy 2025-től a mixben a földgáz tortaszelet elfaragását is megkezdik. Ezeken a terveken módosíthat-e a jelenlegi energiaár-boom?

- Én nem hiszek abban, hogy ez a folyamat visszafordítható lenne, de abban sem, hogy a zöldhidrogén a jelenleginél erősebben is beleírható volna az európai közeljövőbe.

- Jaksity Görgy a minap azt fejtegette, hogy „ESG-őrület van”, ami szerinte csak egy túltolt idea, ami tönkretette a befektetői piacokat és oda vezetett, hogy nincs bevonható tőke és befektető a szénhidrogén ipari növekedésekbe és fejlesztésekbe - éppen akkor, amikor a magas energiaárakra éppen több és jobb technológiájú gázerőmű és a tovább működő szénerőművek adhatnának gyors választ.

- Nem olvastam a cikket, így ezt nem is kommentálnám. A kockázatkezelői, befektetői magatartás tényleg változik, de nem attól, hogy buzgó zöld aktivisták fenyegetőleg lépnek fel a nyugdíjalapok kasszakulcsát őrzőkkel szemben, akik ezért nem merik a texasi olajmezőkbe fektetni a rájuk bízott pénzeket. A klímapolitikai megfelelés ugyanolyan általános fogyasztói igénnyé kezd válni a nyugati világban, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt a autós légkondi. A világ úgy változik, hogy ami tegnap jó üzletnek tűnt, az ma már nem feltétlenül tűnik annak, és a bank nem ad fedezetet olyan befektetésnek, aminek a problémái, mint amilyen a karbonlábnyom kezelése is, visszahullhat rá. Biztosan lesznek olyan befektetők, akik ezeket a korlátokat megpróbálják kicselezni, de a zöld szemlélet alapelvárás lett és most már számunkra sincs mese. Egy cég számára komoly piacvesztést okozhat, ha felületesen áll ezekhez a dolgokhoz és ez nyilvánosságot kap.

Abban azért szkeptikusabb vagyok, hogy hova vezet az, hogy miközben az EU-nak van dekarbonizációs politikája, de dekarbonizációs technológiára vonatkozó politikája viszont nincs. Ebben nincs összehangolt iparpolitika, így azt az előnyt még nem sikerült igazi haszonra váltani hogy Kínával és az Egyesült Államokkal szemben - legalábbis Nyugat-Európában - politikai konszenzus van arra vonatkozóan, hogy a klímacélok betartását akarjuk és erre létezik egy terv is. Amit Európának le kell tesztelnie, és meg kell tudni, hogy mik ennek az átalakításnak a tényleges költségei.

Számszerűen, papíron már tudjuk, hogy 30 éven keresztül kellene az uniós országok GDP-jének 2-2,5 százalékát beforgatni ezekbe a befektetésekbe, ám eddig a szintig még se a bezzeg németek, se a bezzeg dánok és norvégok nem mentek fel. Az sem tűnik éppen a könnyebbik útnak, hogy miközben Magyarországon már most is van egy tucat akkumulátorgyár, ezek közt csak japán, kínai és dél-koreai cégek találhatók, európai viszont egy sem. Mindeközben egyre égetőbbé válik az a kérdés, hogy valóban van-e időnk a megoldások keresését 2040-ig kitolni.