Volodimir Zelenszkij ukrán államfő az izraeli törvényhozás előtt tartott beszédében március 20-án Golda Meir volt izraeli miniszterelnököt idézte, aki azt mondta, hogy az izraeliek élni akarnak, ám szomszédaik a halálukat kívánják. Egy államfőtől, aki így gondolkodik, furcsa, hogy országát semleges állammá akarja tenni - írja James Sherr, az Észt Külpolitikai Intézet vezető munkatársa a Financial Timeson megjelent publicisztikájában. Még furcsább, hogy Oroszországot is bevonnák a semlegességet garantáló országok közé, amelynek érdekei ellenkezőek Ukrajnáéval.

A semlegesség az első világháború előtt elfogadott jogi státusz volt, amelyet minden egyes esetben aprólékosan dolgoztak ki és alapvetően betartottak. A belga semlegesség, amelyet az 1939-es londoni egyezményben szentesítettek, egészen 1914-ig érvényben volt, amikor Németország kijelentette, hogy az csak egy papírfecni, és megszállta Belgiumot. Az 1815-ös Párizsi egyezmény elismerte a „fegyveres semlegességet” mint Svájc státuszát, és egyben ennek egyik garantálójává vált. Ez része volt a napóleoni korszakot lezáró rendszernek.

Kapcsolódó

Miközben az olyan semleges országok, mint Belgium vagy Norvégia 20. századi története nem volt éppen szerencsés, Finnország kivételnek bizonyult. A cikkíró szerint azért őrizhette meg a második világháború utáni semleges státuszát, mert a Szovjetunió tudomásul vette, hogy függetlensége megtörhetetlen. Lehet-e Ukrajna a finnekhez hasonlóan semleges, miután katonailag ugyanúgy megállította az oroszokat, mint a finn hadsereg?

Ez kétséges, mivel Ukrajna sokkal fontosabb Oroszországnak, mint Finnország, E nélkül az ország nélkül nem létezik az „orosz világ”. Vlagyimit Putyin személyes ambíciója, hogy megszüntesse Oroszország, és - ahogy ő és tanácsadói köre nevezi a szomszéd országot - kis Oroszország elválasztását egymástól.

Barkácsolás

Ilyen körülmények között az ukrán vezetés semlegességi elképzelése barkácsolásnak tűnik. Bár a NATO 14 évvel ezelőtt megígérte Ukrajnának, hogy egyszer csatlakozhat a katonai szövetségbe, ma már jól látható, hogy ez üres fecsegés volt. Ha fegyvereket kell adni az oroszok ellen védekező ukrán hadseregnek, akkor szállít bőven, ám ha meg kellene állítani a vérontást, már más a helyzet. Ebben magukra hagyja az ukránokat. Ezért Zelenszkij és tanácsadói kényszerűen arra a következtetésre juthattak, hogy más alapokra kell helyezni országuk biztonságpolitikáját.

A másik ötletszerű érv a semlegesség mellett, hogy az orosz villámháború meghiúsítása után a kijevi vezetés arra a következtetésre juthatott, hogy ha keményen alkuszik Moszkvával, komoly kompromisszumokat érhet el. Az oroszok máris lemondtak a „nácimentesítésről”, azaz a kormány megbuktatásáról és a „lefegyverzésről”, azaz ország hadseregének leszereléséről.

Amire eddig a semlegesség lebegtetése nem hozott eredményt, az az elfoglalt ukrán területek, a Krím félsziget és Dombasz egy részének státusza. Az oroszok nem akarják ezeket visszaadni, ami az Ukrajna területi egységét védő kijevi vezetésnek elfogadhatatlan.

Kérdések

A brit üzleti lap cikkírója szerint négy kérdésre kellene választ találni mindezek tükrében. Először is a NATO és Ukrajna az ukrán katonai kultúrát a szovjet idők után alapvetően átformáló, szoros katonai együttműködést folytat 1997 óta, amikor a két fél aláírta a partnerségi megállapodását. Vajon a kijevi vezetés kész-e feláldozni ezt az együttműködést azért, hogy aláírjon egy homályos és megbízhatatlan békemegállapodást Moszkvával?

A második kérdés, hogy mi értendő azok alatt a biztonsági garanciák alatt, amelyek Kijev szerint „erősebbek, mint a NATO 5. cikkelye”. Ez kötelezi a tagállamokat, hogy hadba lépjenek, amennyiben bármelyik tagállamot agresszió éri. Ezeket a garanciákat olyan országok adnák, mint az USA, Oroszország és Izrael. Na már most: egyenként lépnének hadba Ukrajna mellett egy támadás esetén vagy együtt? Az 5-ös cikkely mögötti garancia valójában a NATO-tagállamok szoros érdekazonossága és integrált katonai irányítási rendszere, ami jó esélyt kínál a sikerre a harcban. Ezek nélkül nem képzelhető el ilyen erős garancia.

Miért tennének?

A harmadik kérdés, hogy miért adnának egyes országok (legfőképpen az USA) katonai garanciát Ukrajna biztonságára a önálló országként, ha a NATO tagállamaként nem hajlandók erre? Nem azért zárkóztak el az ország felvételétől a katonai szövetségbe, mert érdemtelennek tartották erre – nagyon úgy tűnik, hogy Zelenszkij szerint ez volt az ok –, hanem azért, meg nem akarnak háborút vívni Ukrajna oldalán az atomhatalom Oroszországgal.

Végül a negyedik kérdés, hogy ha megköttetik az orosz-ukrán békemegállapodás, akkor melyek lesznek azok a nyugati országok, amelyek készek lesznek további katonai támogatást nyújtani Ukrajnának és fenntartani az oroszokat kényszerítő gazdasági szankciókat. A háború miatt azok a politikai elitek, amelyek szívesen mosnák kezüket Ukrajnával kapcsolatban, zavarodottak és hiteltelenek. Ha azonban Ukrajna semleges országgá válna, akkor nyugodtan mondhatnák, hogy az ország sorsának alakulása immáron nem az ő felelősségük.

A Financial Times cikkírója úgy tudja, hogy Kijev békefeltételeit Zelenszkij elnöki hivatala dolgozta ki, kevéssé együttműködve a kormány külügyi és védelmi tárcájával. Az amatőr vonások jól láthatók ezen a szerződéstervezeten. Az elnöki tanácsadók azzal hessegetik el maguktól ezt a problémát, hogy Zelenszkij úgy gondolja, az ukránoknak népszavazáson kell dönteniük a békeszerződésről. A brit üzleti lap cikkírója szerint a választókban felmerülhetnek a fenti kérdések, így váratlanul azt mondhatják, hogy nem kérnek egy barkácsolt, bizonytalan békéből.