India, amely közelebb fekszik a Föld egyenlítőjéhez, mint Északi sarkjához, az idei év elején hozta nyilvánosságra az Északi-sarkkal kapcsolatos nemzeti stratégiájának tervezetét – érzékelteti a térség jelentőség Tony Barber, a Financial Times publicistája. A hidegháború után a világnak ez a része a nagyhatalmak együttműködésének egyik terepe volt, ám az utóbbi időben egyre jobban erősödik köztük a rivalizálás. A főszereplők nem meglepő módon Kína, Oroszország és az Egyesült Államok, ám úgy tűnik, másoknak sem kerülte el a figyelmét, hogy a klímaváltozás miatt módosul a térség jelentősége a világ térképén.

Az említett országokon kívül Kanada, az EU, Franciaország, Németország, Norvégia, Lengyelország és az Egyesült Királyság fogadott el Északi-sark-stratégiát, sőt, ami azt illeti az USA-ban külön tanulmányt készített a légierő, a parti őrség, a belbiztonsági hivatal, a haditengerészet és a hadügyminisztérium. Ezeknek a dokumentumoknak a legfeltűnőbb hasonlósága, hogy mindegyik nemzetbiztonsági kérdésként kezeli az Északi-sark ellenőrzését. Az amerikai légierő például óriási geostratégiai következményekről ír, Jens Stoltenberg NATO-főtitkár pedig Oroszország és Kína egyre erőteljesebb ottani katonai jelenlétét jelölte meg olyan okként, ami megváltoztatja a világ stratégiai látképét.

Kapcsolódó

Miközben a jég olvadása elsősorban az Északi-sark fagyos vidéke alatt lévő nyersanyagkincsek hozzáférhetősége, illetve az új közlekedési útvonal megnyílása miatt érdekes, Indiát például az izgatja, hogy a jégolvadás miatt megváltozhatnak a légkör hőmérsékleti viszonyai. Ez befolyásolja a monszun lefolyását. Emellett attól tartanak, ismeretlen kórokozók szabadulhatnak ki a jég fogságából, ami ki tudja, milyen járványokhoz vezethet.

Késő bánat

Ami a nyersanyagkincseket illeti, az olaj- és gázlelőhelyek szempontjából, úgy tűnik, későn jött a jégolvadás. A világ elfordul a fosszilis energiahordozóktól, ezért az ottani mostoha körülmények közt folytatott bányászat gazdaságtalanná vált. Egy kivétel van, a Jamal-félszigeten folyó orosz gázkitermelés, amely LNG formájában kerülhet piacra. Az Oroszország ellen 2014-es ukrajnai beavatkozásai miatt hozott nyugati szankciók miatt ebben a projektben Kína vette át a nyugati cégek helyét.

Elvileg az északi-tengeri teherszállítási útvonal is Kínát érdekelheti a leginkább. Az ott termelt áruk 10-12 nappal hamarabb juthatnak el Európába, mint dél felé indulva, majd megfordulva a Szuezi-csatornán át. Peking ezért jóval többet költött a nyugati hatalmaknál ennek a lehetőségnek a kihasználására. Az „északi selyemút” azonban göröngyös. A keskeny átjáró a jégen át nem teszi lehetővé az igazán nagy konténerhajók közlekedését és az átjutáshoz a helyet ismerő orosz jégtörőhajók segítségére van szükség, ami költséges és kiszolgáltatottá teszi Kínát Moszkvának.

Egymás figyelő szemek

Eközben Moszkvában is beindította a riadócsengőket, hogy Kína infrastrukturális fejlesztéseivel túlságosan beteszi a lábát az Északi-sarkra. Ez a térség Oroszország szempontjából kritikusan fontos, és miután a Kreml fasírtban van a Nyugattal, túlságosan kiszolgáltatottá válhat Pekingnek. Eközben a kínai vezetés Washingtonra néz gyanakvó szemmel, miután az USA, Dánia és Grönland tavaly októberben csendben megegyezett az eszkimók Dániához tartozó szigetén lévő katonai bázisának használatáról, illetve a gazdasági kapcsolatok bővítéséről.

Az 1996-ban felállított Artic Council (tagjai: Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Kanada, Norvégia, Oroszország, Svédország, USA) , amely a nemzetek együttműködésének összehangolására hivatott az Északi-sark ügyében, békésebb időkre való fórum, nem tudja kezeli a térség körül kialakult új helyzetet. Legfőképpen azért, mert nem terjed ki a hatásköre a biztonsági együttműködésre. Az Egyesült Államoknak és Kínának kell elég közös érdeket találnia az Északi-sark normális viszonyainak fenntartásában ahhoz, hogy a térség ne váljon csatatérré.