A világ eddigi egyetlen kereskedelmi forgalomba állított - majd 2003-ban a kivont - szuperszonikus utasszállító repülőgépe, a brit-francia Concorde mintája lehet annak a kudarcnak, amely a brexit kapcsán az Egyesült Királyságra vár - vélik a Guardian szerkesztői. Amikor sokan kifogásolják, hogy ma már nem számít igaz-e egy hír, amely a médiában megjelenik, vagy sem, akkor azt sugallják, hogy régen ismeretlen volt a fake news fogalma. Tévednek: a Concorde története a legjobb példája annak, hogy a szisztematikus öncsalás és átverés nem új találmány.

Repülő brexit

Kapcsolódó

A baloldali brit sajtóorgánum újságírói úgy vélik, hogy régen annyiban volt a más a helyzet, hogy a nagyközönség kerek történeteket kapott manipulált valóságshow-k helyett. A politika korábban is képes volt a folyamatos hazudozásra, főként akkor, amikor a nemzeti nagyság hirdetése is része volt a sztorinak.

A Concorde, a világtörténelem leggyorsabban repülő béna kacsája, maga volt a repülő brexit. A politikai elit a színfalak miatt kétségbeejtőnek találta a fejlesztésével kapcsolatos irdatlan költségeket, ám a nyilvánosságban tudatosan arról beszélt, hogy a repülőgép fejlesztése erősíteni fogja Nagy-Britannia helyét a világban.

Nem hittek benne

Kevés politikus volt, aki hitt a Concorde-projektben. Az államigazgatás berkeiben nyílt titok volt, hogy ez az ügy maga a gazdasági katasztrófa. Miután a munkáspárti Harold Wilson 1964-ben hatalomra került, csak azért nem állították le a brit-francia szuperszonikus repülőgép fejlesztését, mert a kormány attól tartott, hogy ha egyoldalúan kiszállnak a projektből, akkor a franciák perelni fognak, ami végül többe kerülne, mintha folytatják az együttműködést.

Csak meg ne haragudjanak!

Edward Heath konzervatív miniszterelnök szintén szabadulni akart a Concorde-tól. Személyesen győzte meg Fülöp herceget, hogy ne üljön be a gép pilótafülkéjébe, mert nagy blamázs lenne, ha a kormány rögtön azt követően adná fel a fejlesztést, miután a királyi ház tagját a repülőgép kormánya mögött fotózták.

A történetnek csak azért nem lett itt vége, mert Heath be akarta vinni az Egyesült Királyságot az Európai Gazdasági Közösségbe. A siker érdekében nem akarta maga ellen hangolni a párizsi vezetést.

A csatlakozás után azután a szakszervezetek tartották életben a Concorde-ot. A hatalomba visszatérő Wilson nem akart újat húzni velük, mert igen bizonytalan helyzetben lévő, kisebbségi kormány élén vezette az országot, így létszükséglet volt számára a támogatásuk megtartása.

Ismerősen csengő mese

Ezt követően olyan érveket hoztak fel a repülőgép mellett, amelyek ismerősen csenghetnek azoknak, akik figyelték, mivel érveltek az elmúlt érvekben a brit függetlenség hívei. A politikusok arról beszéltek, hogy a szigetország a szuperszonikus repülés élén haladva világszínvonalú repülőgépgyártást fog kiépíteni, a brit technológia után kapkodni fognak a világ országai.

Legtöbbjük pontosan tudta, hogy hazudik. Michael Heseltine például, aki a hetvenes évek elején a légi közlekedésért felelős miniszter volt durva dilemma elé került. Hivatali kötelessége volt az is, hogy tájékoztassa a parlamentet a Concorde exportjának halvány esélyeiről, és az is, hogy a világot járva reklámozza a repülőgépet.

Végül az utóbbi mellett döntött, mert attól tartott, nem lenne hiteles, ha repülésügyi miniszterként az addigra brit nemzeti ikonná vált repülőgép ellen érvelne. Az eredmény silány lett: csak az iráni sah mutatott érdeklődést a Concorde iránt, ám végül ő sem vásárolt ilyen gépet.

Hazudtak, mint a vízfolyás

A sajtónak nincs mentsége arra, amit akkor tett. Az média azt közvetítette az embereknek, amit a felsőbb hatalom levárt tőle. Optimista becsléseket adtak a Concorde eladásától varható profitra, azaz gondolkodás nélkül átvették a British Aircraft Corporation (BAC) ajtóanyagait.

Egyedül Andrew Wilson, az Observer munkatársa állt ki a Concorde-projekt elvetése mellett, ám őt kinevették és lesajnálták. A BBC annyit ért el az 1960-as évek végére, hogy megkérdőjelezhette a projekt értelmességét, amennyiben tudósításai végén azon nyomban helyet adott a BAC válaszainak. A brit sajtóorgánumnál már ezt is óriási előrelépésnek tartották a szín tiszta propagandához képest.

És nem hagyták abba

A Concorde fényezése akkor is folytatódott, amikor már teljesen nyilvánvaló volt, hogy a repülőgépet nem lehet eladni. Tony Benn ipari miniszter 1974-ben tájékoztatta a parlamentet arról, hogy az adófizetők pénzéből a fejlesztésre fordított 600 millió font sosem fog megtérülni. Mindössze 16 gép építése legkevesebb további 200 millióba kerülne, ám mivel a repülőgépek üzemeltetése méreg drága, a légitársaságok nem fizetnék meg a gyártási költséget.

Szemben azokkal a francia számításokkal, amelyek szerint 125-175 Concorde-ot építhetnek, végül 12 készült el. Csak a két ország nemzeti légitársaságai használták ezeket. Egy korábban nyilvánosságra került dokumentumból kiderült, hogy Heseltine, aki a nyilvánosságban propagálta a gépet, a háttérben kijelentette, hogy a projekt gazdasági csőd, egyben reménytelen vállalkozás.

A sajtó eközben folytatta a hazudozást: ujjongás kísérte, amikor a kormány bejelentette, hogy 16 gépet akarnak építeni. Akadt olyan közgazdász, aki az emberi történelem három legrosszabb kormányzati befektetési döntése közé sorolta a Concorde-projektet.

Tanulság

A szuperszonikus utasszállító repülőgép fejlesztésének története kísértetiesen hasonlít a brexittel kapcsolatos fejleményekre. Magabiztos előrejelzések hangzottak, hangzanak el a csodálatos exportlehetőségekről, amelyek a szigetország előtt megnyílnak, ám a jóslatok valójában részben ingatag feltételezésekre alapulnak, részben a tudatos megtévesztést szolgálják.

A Concorde örökké emlékeztetheti a briteket - és másokat - arra, hogy a nemzeti nagyságról szőtt álmok, a nyilvános vita manipulálása és a kormány tevékenységének átláthatatlansága hogyan fedheti el a közelgő gazdasági katasztrófát.