Mit tehet egy ország, amelynek összes bevétele szinte csak és kizárólag a kőolajtól függ? Leginkább imádkozik, hogy az olaj ára sokáig magas maradjon. És az utóbbi időben látott mélyrepülést követően? Leginkább imádkozik, hogy ne halljanak éhen a lakosai.
Nem, a fenti mondat sajnos nem túlzás, hiszen Venezuela exportjának 95 százalékát teszi ki az olaj, ám a fekete arany árának jelentős esése után az ország 200 éves történetének legsúlyosabb válságával küzd.
Hogy mekkorával, azt jól mutatja az alábbi felvétel, amelyen az látható, hogy a helyiek akár 8 órát is képesek azért sorban állni, hogy ételt vegyenek maguknak. Igaz, tízből kilencen azt mondják, hogy pénzük sincs rendes ételre:
#VIDEO: An 8-hour line snakes for blocks at Venezuela supermarket. Nine in 10 say they can't buy enough to eat. pic.twitter.com/V0f8PR1N5o
- The Associated Press (@AP) July 11, 2016
Márpedig volt honnan esni: az ország az 1970-es években még a térség leggazdagabb államának számított, ám a felelőtlen vezetés alatt szép lassan odáig süllyedt, hogy nagyjából minden alapvető élelmiszer hiánycikk lett és a kolumbiai határt kell megnyitni rövid időre, ha nem akarják, hogy az ország lakosai éhen haljanak.
De ne rohanjunk ennyire előre. Az egész történet ott kezdődött, hogy az olajtermelő országok egyrészt saját érdekük, másrészt iparági ellenlábasaik ellehetetlenítése miatt egyre növelték a kitermelést, így amikor megjelent az új technológiával bányászott amerikai olajpala a piacon, olyan többlet alakult ki, amely lefelé nyomta az árakat. Nem is kicsit, hiszen 2014 közepe és az idei év eleje óta 75 százalékot zuhant az olajár, az akkori 115 dollárról 30 dollárra - sőt, néha-néha az alá is benézett.
A fenti ábrán is jól látszik, hogy bár azóta sikerült valamennyire korrigálni, a kőolaj ára továbbra is elmarad a korábbi időszakban megszokottól. Ez egyébként nemcsak Venezuelában okozott gondokat, hanem például Szaúd-Arábiában is, ahol a benzin árán kívül az áfát is emelték, hogy pótolják a kieső olajexport miatt elvesző költségvetési bevételeket. Oroszország éppen olyan cipőben jár, mint Venezuela: jóléte teljesen az energiahordozók és a nyersanyagok exportjára épült..
Visszatérve a világ legnagyobb ismert kőolajkészletével rendelkező országára, Venezuelára, azt láthatjuk, hogy az elmúlt évtizedekben az ország a gazdaságpolitikáját átjárta egyfajta szocialista forradalom, ami nagyjából két dologra korlátozódott: a vállalatok államosítására és az árak felülről történő irányítására.
Elrontott árszabályozás, elszúrt gazdaságpolitika
Ez több problémát is okozott: bár a felülről meghatározott mesterségesen alacsonyan tartott árakkal azt akarták elérni, hogy az ország szegény rétegei is hozzáférjenek például a cukorhoz, kávéhoz, tejhez, rizshez vagy éppen a liszthez, nem gondoltak a vállalkozókra, akik így nemhogy profitot nem tudtak termelni, de jelentős veszteségeket voltak kénytelenek elkönyvelni. Ennek következménye az lett, hogy egyesek megtagadták, hogy az állami boltokba vigyék az áruikat, míg mások egyszerűen bezárták a boltot. A következmény: az ország még inkább az importtól kezdett el függeni. Hogy ennek milyen végzetes hatásai voltak, arról majd kicsit később.
A másik probléma a gazdaságpolitikával az volt, hogy a hatalom kezébe került vállalatok termelékenysége, jövedelmezősége jelentősen romlott, amire kitűnő példa a helyi olajipart képviselő PDVSA. A cégnek az államosítás után 25 százalékkal esett vissza a kitermelése, jelentősen nőtt a fenntartási költsége, ráadásul olyan szinten romlott az infrastruktúra állapota, ami áramkimaradásokat is okozott az országban. Igaz, mivel szinte végtelen mennyiségű olajuk volt, ezt még úgy ahogy elviselte az ország.
Ám az olaj árának bezuhanása előtt hiába voltak óriási bevételei az országnak, az nem forgatták vissza túl hatékonyan. Túlságosan egy bizonyos bevételi forrásra koncentráltak, nem erősítettek meg semmilyen olyan szektort, amely bevételeket tudott volna termelni. A turizmus erősítése jó lehetőség lenne, ám a jelenlegi kaotikus helyzetben kétséges, hogy ki utazna nyugodt lélekkel Venezuelába. Pedig ha megtennék, akkor többek közt ilyen helyekre is el lehetne látogatni:
Mount Roraima is located between Brazil, Guyana and Venezuela. Looks so great! @saeeddaniel pic.twitter.com/slNgMNICQv
- michaela peter (@austria63amy) July 25, 2016
A rendelkezésre álló pénzt egyébként leginkább különféle szociális programokra költötte az állam (például lakásépítés a szegényeknek), ami alapvetően nem hangzik rosszul, ám azt rendkívül drágán tette, így a kívánt hatást sem tudták elérni. Ahhoz viszont elég volt, hogy az országot több mint egy évtizeden keresztül irányító Hugo Chavez népszerűsége töretlen maradjon.
A baj nem jár egyedül
Ennek a népszerűségnek azonban az volt a következménye, hogy amikor 2013-ban meghalt, az országot az 1990-es évek végétől irányító Chavez, nem tudott olyan vezetőt hagyni maga után, akit ugyanennyire elfogadott volna a nép. Így kevésbé meglepő, hogy a tavaly decemberi parlamenti választások óta a Demokratikus Egység Kerekasztala (MUD) elnevezésű ellenzéki pártkoalíció élvezi a többséget a törvényhozásban, míg a Chavez utódja, Nicolás Maduro vezette Venezuelai Egyesült Szocialista Párt (PSUV) 17 év után először kisebbségbe került. Viszont hatalmon továbbra is ők maradtak, mivel az országgyűlési választások során csak a parlamenti képviselőkről dönthet a nép, az elnökről és a kormányról nem.
Madurónak az sem segített, hogy a választások előtt néhány meglepő lépésre szánta el magát, hogy bebiztosítsa többségét: ilyen volt például, hogy 65 százalékkal csökkentette a tojás árát. Persze ez sem volt egyszerű lépés, hiába mondták a termelők, hogy ők ezt nem tudják kigazdálkodni, az állam tízéves börtönnel fenyegetett meg mindenkit, aki ennél drágábban árulta volna portékáját.
A választás eredménye óriási káosz lett, hiszen patthelyzet alakult ki, a kormány és az ellenzék gyakorlatilag azzal van elfoglalva, hogy meghiúsítsa egymás kezdeményezéseit.
Kétségbeesett kapkodás
A bezuhanó olajár miatt összeomló gazdaság, az ennek következtében világrekorder infláció (2015-ben 180,9 százalékos volt, míg idén a Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése szerint megközelítheti az 500 százalékot, 2019-re pedig elérheti a 3497 százalékot is) és a választások óta meggyengült államhatalom több kétségbeesett lépésre ösztönözte Madurót: január közepén gazdasági szükségállapot hirdetett, ami feljogosítja az elnököt arra, hogy beleavatkozzon a venezuelai vállalatok ügyeibe, illetve valuta- és árkorlátozást vezessen be.
Emellett elrendelte a termelésüket gazdasági okokból leállító gyárak államosítását és tulajdonosaik bebörtönzését, 6086 százalékkal emelte a benzin árát, bevezette a jegyrendszert az élelmiszerekre és más árucikkekre, letiltotta a külföldön élő venezuelai nyugdíjasok jussának kifizetését, befagyasztották a parlamenti képviselők fizetését és energiatakarékossági okokból bevezették a négynapos munkahetet. Egy sajátos szabály szerint a bevásárlóközpontoknak és a hoteleknek napi kilenc órán keresztül maguknak kell előállítaniuk a működésükhöz szükséges áramot.
A helyzetet súlyosbította, hogy amíg szocialista gazdaságpolitikával sokáig rokonszenvező Kína az elmúlt években több nagy hitellel is segítette az országot, most attól való félelmében, hogy (akár a gazdaság, akár a politikai rendszer összeomlása miatt) nem kapja vissza ezeket a pénzeket, elzárta a pénzcsapot.
Az sem segít, hogy a szocialista kormány hosszú évek óta elkeseredett hadjáratot folytat a nyugati országok, főképp az Egyesült Államok ellen. Az onnan érkező esetleges segélyekről azt mondták, hogy azzal akarták megmérgezni a lakosságot. Még Chavez halálába is megpróbálták belekeverni az USA-t.
Pénz nélkül nincs import, anélkül pedig nincs étel
A gazdasági visszaesés miatt nemcsak az ország devizatartaléka zuhant 17 éves mélypontra, de a vállalkozások mellett a lakosság pénze is végképp elfogyott. Ezt az import is megszenvedte, hiszen kevesebb mint felére esett az elmúlt öt évben. Ez már csak azért is gond, mivel az egy lábon álló venezuelai gazdaság hagyományosan importból szerezte be a lakosság szükségleteit szolgáló árukat.
Mivel a tartalékok elfogytak, néha az olyan alapvető cikkekből is kialakulhatott hiány, mint az élelmiszerek, a wc-papír, a liszt, vagy az óvszer. Aki pedig hozzá akart férni valamilyen termékhez annak azzal kellett szembesülni, hogy akár egy napot is eltölthetett sorban állással. Ennek oka egyszerű: amikor híre ment, hogy például tojás érkezett egy boltba, mindenki igyekezett szerezni belőle.
Megugró feketekereskedelem
A helyzetet az sem egyszerűsíti, hogy ebben a helyzetben sokan próbáltak a szükségletüknél több tartalékot felhalmozni, hogy azt később jelentős profittal továbbítsák a honfitársaiknak, vagy éppen a szomszédos Kolumbiába, ahová, mivel országukban mesterségesen alacsonyan tartják az árakat, ugyancsak jelentős profittal tudják eladni. Ez utóbbi egyébként olyan mértéket öltött, hogy egyes számítások szerint a venezuelai boltok kínálatának 40 százaléka került a szomszédos országba.
Ennek következménye az lett, hogy tavaly augusztusban Maduro lezáratta a kolumbiai határt, ám ezzel sem sikerült az állandó hiányt megszüntetnie, sőt idővel csak nőtt az éhezők száma az országban. Talán ezért is döntött úgy idén júliusban a kormány, hogy 12 órára megnyitja a határt (bár egyes hírek szerint csak azután "nyitották meg", hogy a helyiek áttörték azt), hogy az emberek szomszédos országba jutva hozzájussanak az alapvető élelmiszerekhez.
A BBC akkori beszámolója szerint a fél nap alatt közel 35 ezer venezuelai ment át a szomszédba vásárolni, főként rizst, olajat, lisztet, cukrot és gyógyszereket, amiből mind hiány alakult ki az országban. "Boldog vagyok, hogy ennyi ételt láthatok" - mondta több feldobott asszony a BBC tudósítójának, aki szerint a helyiek sok csempészett venezuelai terméket is találtak a kolumbiai boltokban.
Ezek után nem meglepő, hogy az országban az utóbbi időszakban elterjedt a feketekereskedelem, ahol az alapvető élelmiszerektől az amerikai dollárig mindent be lehet szerezni. Ez utóbbi azért is fontos, mert a helyi pénz, a bolívar értéke folyamatosan romlik, a helyiek nem lehet tudhatják biztosan, hogy a következő hónapban kaphatnak-e bármit a pénzükért.
Hogy mindez hova fog vezetni, azt ma még senki sem tudja, bár az állam magyarázata elég egyszerű a fent említett folyamatokra: Venezuela ellen külföldről irányított gazdasági háború folyik. Ismerős, nem?