Azoknak, akik életük során tárgyaltak Donald Trumppal, az Egyesült Államok elnökével, aki megválasztása előtt évtizedekig ingatlanüzletekkel foglalkozott, vagy a Kínai Kommunista Párt képviselőivel, akik országuk több évezredes üzletelési gyakorlatából merítik alkudozási módszereiket, nem okozott meglepetést az USA-Kína kereskedelmi tárgyalások megrekedése - írja háttérelemzésében Jamil Anderlini, a Financial Times (FT) Ázsiával foglalkozó szerkesztője. Trump szinte csak órákkal azután, hogy korábbi ígérete megszegésével vádolta a pekingi vezetést, egyik óráról a másikra tízről 25 százalékra emelte 200 milliárd dollár értékű kínai áru amerikai importvámját.

Az előzményekhez tartozik, hogy a kínaiak tárgyalási taktikája nem jelentett újdonságot azoknak, akik olvasták az elnök még ingatlanbefektetőként 1987-ben kiadott könyvét a The Art of the Dealt (Az alku művészete). Sajátos módon az abban leírt egyik alkudozási taktika valójában standard eleme a kínai kommunista rendszer módszertanának is. Sőt, ami azt illeti egy ősi kínai tárgyalási technikáról van szó.

Kapcsolódó

Jó rendőr

A lényeg a következő: a tárgyalásokat lebonyolító kínai politikust - jelen esetben Liu Ho miniszterelnök-helyettest - soha nem hatalmazzák fel arra, hogy Peking részéről lezárja az egyeztetést, ehhez mindig felhatalmazást kell kérnie a főnökeitől. Ezt követheti csak a szerződések aláírása. E státus lehetővé teszi számára, hogy a "jó rendőr" szerepét játssza, azét, aki megtesz mindent annak érdekében, hogy meggyőzze a háttérben fölé magasodó uralkodót a "barbár" kívül állók irracionális követeléseinek elfogadásáról.

Ez azonban sajnos nem sikerül, az utolsó pillanatban hirtelen előkerül a pekingi állami boszorkánykonyhából egy megállapodási javaslat, amelyről nincs helye a vitának. Ez a legjobb, amit a kínai tárgyaló minden erőfeszítése ellenére ki tudott passzírozni főnökéből, ezért tárgyalópartnerei akkor járnak a legjobban, ha elfogadják ezt a javaslatot. Mindenki ismeri ezt a húzást, akinek valaha volt dolga kínai tárgyalókkal. Mivel a hatalmas ázsiai ország szinte mindig fölényben van a nála sokkal kisebb partnereivel szemben, ez az idegölő alkumódszer igen hatékony.

Kivéve most

A mostani eset azonban kivétel ez alól a szabály alól. Úgy tűnik, Pekingben túlbecsülték Trump megállapodási készségét. Bizonyára arra gondoltak, hogy a lassan közelgő elnökválasztás előtt nem akar olyan kereskedelmi feszültséget okozni, ami lefékezhetné a gazdasági növekedést - végül is az amerikai gazdaság jó állapota segíti a legjobban újraválasztását. Alábecsülték azt a mély frusztrációt és dühöt, ami manapság a washingtoni elitet jellemzi Kínával kapcsolatban.

Ennek hátterében az elmúlt két évben lezajlott mély változás áll. Az amerikai közéleti elit korábban azt gondolta, hogy Kína felelősségteljes, jelentős "részvényesként" beilleszkedik az USA vezette gazdasági-biztonsági világrendbe, ám ez bizalom elpárolgott. Ma a politikai paletta kormánypárti és ellenzéki oldalán is úgy látják, hogy az ázsiai óriás egyre inkább autoritárius, terjeszkedő hatalommá válik, amely alapjaiban veszélyezteti a világ jelenlegi rendjét.

Még egy ok

És ez csak az egyik oka annak, hogy a kínaiak elszámolták magukat. A másik saját politikai rendszerük átalakulása, nevezetesen az, hogy Hszi Csin-ping államfő 2012-es hatalomra kerülése óta átszabta az állampárt vezetési rendszerét. A pekingi vezetés viszonyait jól ismerő források szerint ma már lehetetlen az elnök bírálata. Főként azóta van ez így, amióta - feladva az 1970-es években kezdődött reformok óta érvénybe lévő kollektív vezetést - megszüntette az elnöki poszt betöltésének korlátait, például azt, hogy egy személy legfeljebb két ciklust vihetett végig.

Ennek eredményeként előtérbe került a talpnyalás kultúrája a felső vezetői körökben, ami növeli a veszélyét annak, hogy elszámolják magukat, más szóval hibáznak. Emellett a kínai tárgyalók nem mernek engedményeket tenni a külső felekkel folytatott tárgyalásokon, mert attól tartanak, hogy azzal az ország első emberének arcképét karcolják meg.

Az FT szakírója szerint végső soron a legnagyobb gond az, hogy a személyes hiúsággal ötvözött egyszemélyi vezetés nem csupán a kínai államfőre, hanem az amerikai elnökre is jellemző. Ezért aztán a világkereskedelem a háttérben két autokrata férfi törékeny egójának túszává vált.