Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke egymás után indítja a mosolyoffenzívákat. Elmondása szerint különleges kapcsolatot alakított ki Kim Dzsongun észak-koreai diktátorral és Vlagyimir Putyinnal, Oroszország örökös elnökével. Jót kvaterkázott Jean-Claude Junckerrel, az Európai Bizottság elnökével és felajánlott egy csúcstalálkozót Hasszán Rohani iráni elnöknek, akinek országát néhány nappal korábban még durván megfenyegette.

Vajon miért nézhetik mindezt tágra nyílt szemekkel Pekingben? - kérdezi Philip Stephens, a Financial Times (FT) vezető publicistája. Azért mert az egyéni stílusú amerikai elnök nemrégen még kínai kollégáját, Hszi Csin-pinget is hasonlóan barátságosan kezelte. Az amerikai külpolitika őrült kaleidoszkópjában azonban mostanra Kína a kereskedelmi háború fő célpontjává vált és Trump ma már úgy véli, hogy Hszivel zéró összegű játszmát játszanak saját országaik érdekének érvényesítésében.

A múltban él

Az FT szakírója szerint Trump az 1950-es években él, amikor az árukat egy országban - főként az USA-ban - állították elő, aztán eladták másoknak. A mai világban alkatrészek, részegységek, félkész termékek készülnek, amelyek ide-oda utaznak az országok között. Ez nem illik az elnök sablonjába, mert ha illene, akkor tudná, mivel jár ha vámfalak építésével lólépésben belenyúlkálnak a termelési láncokba.

Kína viszont jól ismeri az új, globális, szabadkereskedelemre épülő világ működését. Nem véletlen, hogy az európai vállalatok éppen annyira panaszkodnak kínai versenytársaikra, mint az amerikaiak. Nagy-Britannia éppen most szigorítja meg az ázsiai országból érkező befektetések feltételrendszerét, mert a kínaiak ezeket a technológiai transzfer (pestiesen a koppintás) eszközének használják.

A dömpingvádak mindennaposak és Kína teljesen kihasználja a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) szabályai kínálta lehetőségeket - vagy figyelmen kívül hagyja azokat, ha az érdeke így kívánja. Az európai országok az elmúlt évtizedekben puhán kezelték a szabályszegéseket, mert abban bíztak, hogy hosszabb távon bevonhatják Kínát az egymás érdekeit figyelembe vevő, a jog uralmán alapuló nemzetközi rendszerekbe.

Nem akarják

Pekinget nyilván idegesítik az elhúzódó kereskedelmi háború következményei, főleg most, amikor a gazdasági növekedés lassul és a pénzügyi rendszeren jókora repedések jelentek meg. A Kínát irányító elit eddig annak köszönhette zavartalan regnálását, hogy az ország gyors tempóban gazdagodott, és lakóinak jó része egyre jobban él. Hszi nyilván nem szívesen tesztelné, hogyan változna a közhangulat, ha a gazdaság lejtőre kerülne.

Ezért úgy tűnik, hogy az amerikai kormány külpolitikájának legnagyobb vesztese a pekingi vezetés lehet, ám Stephens szerint hosszabb távon ennek éppen az ellenkezője az igaz. Az USA ugyanis feladja Kínával szemben egyik legfőbb stratégiai előnyét: világpolitikai befolyását. Pekingnek alig akad szövetségese a világ országai között - talán egyedül Kambodzsa tekinthető ennek. Emellett némi hajbókolást vált ki külföldi befektetéseivel, de nincs olyan ország, amely azt mondaná: a kínai társadalmi modellt akarná követni.

Volt, nincs

Eközben az Egyesült Államoknak számos szövetségese van Ázsiában is, amelyek szintén nem akarják, hogy Kína legyen a csendes-óceáni térség vezető hatalma. Ennek szellemében az USA tucatnyi katonai támaszpontot tart fenn világszerte. A gond az, hogy Trump éppen most ássa alá ennek az amerikai központú világrendnek az alapjait.

Feladta az USA elkötelezettségét a klímaváltozás megelőzésére, a NATO fenntartására, arra, hogy szövetségesének tekintse az EU-t és megkérdőjelezi országa és Japán, illetve Dél-Korea különleges kapcsolatát. Senki sem tudhatja, hogy holnap nem rúgja-e fel az észak-amerikai szabadkereskedelmi egyezményt, a NAFTA-t és nem vonja-e ki az amerikai csapatokat a Közel-Keletről. Amerika megbízhatósága, amire az USA által vezetett világrend épült megkérdőjeleződött.

Hosszú táv

Kína stratégiai céljai világosak. Vissza akarja szerezni befolyását a környezetében és le akarja rövidíteni a távolságot Ázsia és Európa között. Az előbbiről szól katonai terjeszkedése a dél-kínai-tengeren, az utóbbiról az új selyemút kiépítése. Sok szakértő véli úgy, hogy Peking azt akarja, hogy a 21. század a Csendes-óceán évszázada legyen, éppen úgy, ahogy a 20. az atlanti együttműködésről szólt.

Kína Eurázsia vezető hatalma akar lenni, ami egyet jelent azzal, hogy vissza kell szorítania az Egyesült Államokat, amely lényegében most betölti ezt a szerepet. Donald Trump személyében, aki az USA elnökeként feladja országa hagyományos nemzetközi befolyását, gyakorlatilag szövetségesre talált. Így aztán Kínának a hosszú távú előny megéri a kereskedelmi háború okozta rövid távú szenvedést.

A fotó forrása: Shutterstock