Miután a világ az 1950-es évek óta először közel került egy újabb koreai háborúhoz, az e heti amerikai-kínai csúcstalálkozó különleges jelentőséggel bír - kezdi elemzését Gideon Rachman a Financila Times (FT) Amerika-szakértő publicistája. A nyugati kommentátorok elsősorban Donald Trump amerikai elnök háborús fenyegetőzéseit idézik, pedig a koreai krízis igazából Kínának okozza a legnagyobb fejfájást.

Ha kirobban egy háború az USA és Észak-Korea között, akkor Kína ennek frontvonalában találja majd magát függetlenül attól, hogy nem közvetlen szereplője az összecsapásnak. Fennáll a veszélye annak, hogy nukleáris szennyezés éri az országot, borítékolható, hogy a sztálinista rezsim összeomlása nyomán több százezres menekülthullám indulna Kína felé és a történet végén felborulhat a térség politikai-gazdasági-katonai erőegyensúlya.

Kapcsolódó

Mit csináljunk?

A fenyegető veszély természetesen nem kerülte a kínai agytrösztök figyelmét. A pekingi politikai-külügyi stratégiai intézetekben lázasan keresik a választ arra, mit tegyen Kína a kialakult helyzetben.

A lehetőségek egyik véglete, hogy az ázsiai óriás teljes együttműködésben az Egyesült Államokban leradírozza a világ térképéről a sztálinista rezsimet, a másik, hogy nyíltan szembe fordul az USA-val abban a reményben, hogy az észak-koreai vezetés így szövetségest lát Pekingben és hallgat az onnan érkező "jó szóra".

A hivatalos kínai álláspont egyelőre kerüli ezeket a szélsőségeket. Ehelyett Hszi Csin-ping államfő a régről ismert "befagyasztásért befagyasztást" politikát ajánlja. Ennek értelmében Észak-Korea felfüggesztené atomfegyverprogramját, míg az USA és Dél-Korea ugyanezt tenné közös hadgyakorlataival.

Radikális megoldások

Ez ésszerűen hangzik, ám van vele egy "icipici" gond: egyik fél sem hajlandó elfogadni. Ezért aztán a kínaiak radikálisabb lehetőségeken agyalnak.

Egy vezető kínai tisztviselő úgy véli, hogy Peking azzal vesztette el a phenjani vezetés befolyásolásának lehetőségét, hogy kiállt az USA mellett az Észak-Korea ellen hozott kemény gazdasági szankciók bevezetésében. Ezzel szakítani kell, hogy visszanyerjék Kim Dszongun bizalmát! Ez logikusan hangszik, csak az a baj, hogy ezzel Peking és Washington ütköző pályára kerülne egymással, ami nem segíti a probléma hosszabb távú megoldását.

A kínai akadémiai élet szakértői között akadnak olyanok, akik ennek ellenkezőjét ajánlják. Szerintük a sztálinista rezsim olyan mértékben veszélyezteti déli szomszédját és Japánt, hogy azok ki fogják építeni saját nukleáris katonai erejüket, ami kiélezné a katonai feszültséget Kelet-Ázsiában. Ezt a sztálinista rezsimre mért katonai csapással kell megelőznie Kínának, mégpedig az USA-val együttműködve.

Életveszély és haszon

A kínai szakértők az "enyhébb" veszélyeken is studíroznak. Az észak-koreai jongboni nukleáris kísérleti bázis és atomerőmű, amelyben az atomfegyverek alapanyaga is készül nagyjából 100 kilométerre van a kínai határtól. Egy ottani baleset sokkal rosszabb következményekkel, nagyobb környezeti katasztrófával járhat, mint amilyeneket Japánban 2011-ben a fukusimai atomreaktorok leolvadása okozott.

Pekingi becslések szerint Észak-Korea 40-60 atomfegyverrel rendelkezik. Ha ezek közül csak egyet is eldurrantak egy konfliktus során, az szintén irtózatos hatással járhat az egész térségben.

Eközben azt is mérlegelik tudományos körökben, hogy egy Kína-USA együttműködés Észak-Korea lefegyverzésére járulékos haszonnal járhat. Kiköthetik, hogy a dolog rendezése után az Egyesült Államok vonja vissza katonai erejét a térségből, esetleg tegyen engedményeket a Dél-kínai-tenger és Tajvan státusát illetően is (azaz engedjen nagyobb teret ezeken a pontokon a kínai befolyásnak).

Borzalom

A leges legnagyobb gond, hogy bár az észak-koreai hadsereget viszonylag gyorsan legyalulhatják, ennyi idő is elég ahhoz, hogy tüzérségével, amelynek lőtávolságában van Szöul, vagy rosszabb esetben atomfegyvereivel nagyon-nagyon nagy kárt okozzon szomszédságában. Ennek elkerülésére felmerült egy borzalmas ötlet.

Eszerint elektromágneses impulzusfegyverrel (EMP) kellene megelőző csapást mérni Észak-Koreára. Ez egy atombomba, amit a föld felett felrobbantva ki lehet ütni egy időre minden elektromossággal működő rendszert és berendezést.

A gond az, hogy bár Kína és az USA is kísérletezik ilyen fegyverrel, nincs valós tapasztalatuk a használatával. Bevetése egyben az első teszt lenne, ami vagy lebénítaná a sztálinista rezsim hadseregét, vagy nem.

Kisebb kockázat

Kisebb kockázattal járna annak a tervnek a végrehajtása, amely szerint a kínai hadsereg 50 kilométerre benyomulna Észak-Koreába, hogy megvédje határt és útját állja egy spontán menekülthullámnak.

Végül létezik egy igazán rafinált stratégia, amely Kína passzivitásával számol, ráhagyva az Egyesült Államokra, hogy megelőző csapást mérjen Észak-Koreára. A ravasz számítás szerint ez megdöbbentené Dél-Koreát és Japánt, amelyek megszakítanák a kapcsolatukat az USA-val lerombolva Amerika befolyását a Csendes-óceán északi térségében (utat nyitva ezzel a kínai befolyás növelése előtt).

Mégsem kisebb

Az utóbbival az a gond, hogy Kína igen nagy árat fizethet azért is, ha passzív marad a szomszédos diktatúra és az USA eldurvuló konfliktusában. Egyrészt így nem tudná befolyásolni a borítékolható humanitárius katasztrófát, másrészt aligha kerülhetné el hadserege belekeveredését az összecsapásba, amely nem előre eltervezett módon történne.

Az a kép alakulhatna ki Kínáról a környező országokban, hogy egy béna, impotens óriás, amely csak mellékszereplőként szemlélődik, miközben az Egyesült Államok harcban áll egy olyan szomszédjával, amely elvileg a szövetségese.

Észak-Koreával kapcsolatban csak rossz megoldások léteznek - tarják az amerikai külügyi szakértők, és nagyon úgy tűnik, hogy kínai kollégáik hasonlóan gondolhatják. A nagy probléma az, hogy a sztálinista rezsim atomfegyverprogramjának gyors fejlődése egyre nagyobb nyomás alá helyezi a pekingi vezetést. Ha nem tesz semmit, azzal legalább olyan nagy bajba keverheti magát, mint azzal ha bármit tesz.

A nyitókép forrása: AFP