Környezetszennyező hatásán túl az olajnak szinte minden más oldala áldás volt az emberiség számára: az olaj ugyanis nemcsak energiaforrás, hanem szinte egyedülálló módon, az energiatárolás módja is. Nem csökken, nem romlik meg, könnyen szállítható, raktározható, bármikor felhasználható energia. A Nap vagy a szél energiáját azonban nem elég befogni, tárolni is kell, ami két problémát jelent egy helyett. Nem valószínű a belátható jövőben, hogy energiaforrás és energiatárolás problémáját olyan jól megoldja egyszerre valami, mint az olaj.

Az olaj és a földgáz korában az energiakereslet- és kínálat geopolitikája meglehetősen egyszerű - legalábbis egyszerűbb, mint a tiszta energiánál. A legnagyobb szereplők a kínálati oldalon a Szovjetunió és később Oroszország, az Egyesült Államok és a Szaúd-Arábia vezette OPEC. A keresleti oldalon a három nagy szereplő a hatalmas piacokkal rendelkező Kína, az Európai Unió, és ismét az Egyesült Államok. Ez az energiapolitikai környezet biztosan megváltozik, aminek elsősorban a kőolaj- és földgázexportáló országok lehetnek a vesztesei, főleg azok, melyek nem akarják, vagy nem tudják diverzifikálni a gazdaságukat. A Közel-Kelet és a Perzsa-öböl politikai jelentősége valószínűleg már sosem lesz olyan nagy, mint a XX. században.

A tiszta energia viszonyai azonban ennél jóval bonyolultabbak lesznek, hiszen az erőforrások megléte (nap, szél, földfémek) mellett külön szempontokat jelent a technológiához való hozzáférés, tárolás és továbbítás, a jogi és a politikai környezet is. Az olaj, mely nemcsak energia, de tároló is egyben, még nem hozott be ennyi szempontot a geopolitikai erővonalak megállapításakor. Éppen emiatt többszörösen versenyben vannak az energiaforrások: fosszilisek és tiszta források közötti verseny, a különböző tiszta erőforrások, sőt a különböző fosszilisek között is, egyenként.

Az energia demokratizálódik?

Hogy hol milyen energiaforrást használunk fel a jövőben, az nagyban múlik a közgondolkodáson is. Kína és Németország egészen eltérő módon áll a nukleáris energiához, akárcsak Texas és Európa a CCS-hez (szén-dioxid-leválasztás és -tárolás), ám ennek nem gazdasági, hanem közpolitikai okai vannak. Most úgy tűnik, hogy a szél- és napenergia rendszerek lehetnek azok a források, melyeket a legkevesebb társadalmi ellenkezés és korlátozott tőkeigény mellett be lehet vezetni a legtöbb helyen.

Felmerül a kérdés, hogy vajon ez mit okoz a világ geopolitikai rendjében. Látható, hogy a szénhidrogének geopolitikájával ellentétben a tiszta energiaforrások jellemzője, hogy mindenhol hozzáférhetők. Logikus következmény lenne az energiaimport minimális szintre süllyedése, a felhasználó és tároló országok megnövekedett szerepe a termelőkhöz képest, valamint az erőforráshoz való hozzáférés helyett a tároló funkciók és más infrastruktúra (okos hálózat) jelentősége. Ahogy a Nap energiáját be lehet fogni a tetőnkre és az erkélyünkre applikált napelemekkel is, sokan egy újfajta demokratikus energiaforradalomról is beszélnek. Korábban nem látott méretű empowerment, az emberek felhatalmasítása, ha minden fogyasztó egyben termelővé is válik.

A témában az Antall József Tudásközpont SUSCO Budapest 2017 címmel október 26-án nemzetközi konferenciát tart, ahol a fenntartható energiagazdálkodásról és -tárolásról cserélnek eszmét a régió szakemberei.

Eljön-e a "mindenki energiájának" szép új világa? Nem valószínű. Az energiaügyi átalakulásban, illetve azután is, a fenntartásban is meghatározó szerepe marad az államnak és az átalakuló energiaszolgáltatóknak. Előbbi először ösztönzőkkel tudja támogatni a megfelelőnek ítélt energiaforrást, majd szabályozza és felügyeli a kritikus infrastruktúrát és energiaelosztást, majd őrködik a smart rendszerek felett. A néhány drágán felépített, önellátó ház nem lesz képes az állami monopóliumot kikezdeni. Mindeközben ugyanúgy lesznek upstream és downstream országok, éppen csak nem a hozzáférés, hanem a gazdaságosság, az infrastruktúra és a tárolás terén. Ugyanúgy süt a nap Spanyolországban és Lettországban, a szüntelenség mégis sokkal stabilabb és gazdaságosabb az előbbiben termelni. Ezek az egyenetlenségek és instabilitások együtt azt valószínűsítik, hogy ha végbemegy a tiszta energia forradalma, a geopolitikai kérdések súlypontja az infrastruktúra és a tárolás kérdéseire tevődik majd át.

A lítium Szaúd-Arábiája

Az energiatárolás elszakadt az energiaforrástól, a tiszta energia tárolásának pedig két módszere szerez egyre nagyobb jelentőséget: a szivattyús-tározós erőmű és a nemesfém akkumulátorok. Jelenleg az utóbbiak sztenderd változata a nikkel-metál-hibrid, amely a Toyota Prius gépkocsikban is megtalálható, de jelenleg elmozdulás van a lítiumion-akkumulátorok felé. Lítium pedig elég sok helyen van a világon - de nem ipari mennyiségben.

Már az is kérdéses, mit lehet ipari-kereskedelmi mennyiségnek tartani. Lényegében a Föld vulkanikus sivatagainak sós tavainál lehet megtalálni, a sóréteg alatti belvízben. Ezt a sósabb vizet felszínre kell hozni és tovább szárítani a napon, hogy megfelelő koncentrációjú lítiumot nyerhessünk belőle. Mindehhez nem elég maga a "lelőhely", hanem szükségesek bizonyos adott hőmérsékleti, magasságbeli, csapadékbeli viszonyok.

A nagy sivatagokban, Ausztráliában, Chilében, Bolíviában találhatók a nagy lelőhelyek, de kitermelésük nem mindig gazdaságos. Chilében például, ahol évszázados bányászati know-how, megfelelő infrastruktúra áll rendelkezésre, sokkal könnyebb a dolog, mint Bolíviában, ahol mindez nem adott, és ahol az üzleti környezet sem alkalmas külföldi tőke és technológia bevonására. Ráadásul Bolívia lelőhelyei nem koncentráltak, ez lepárlási nehézséget jelent. A bolíviai lítium több magnéziumot is tartalmaz, amitől szintén el kell választani. Tehát az Uyumi-sóstó több lítiumot rejt, mint az Atacama-sóstó, de a bolíviai kitermelés nem elég gazdaságos, a perui viszont igen.

Még ha be is szereznék az előállításhoz szükséges tőkét és infrastruktúrát, valószínű, hogy Dél-Amerika "erőforrás-átoktól" sújtott országai nem tudnának önállóan annyit profitálni, hogy az alapvetően megváltoztassa geopolitikai helyzetüket. Egy csúcsszervezet, az OPEC mintájára létrehozott Lítium Exportáló Országok Szervezete (OLEC) segítene a közös árszabályozásban és érdekérvényesítésben, de az eltérő jellegzetességek és a regionális viszályok nem valószínű, hogy ezt lehetővé tennénk.

Ne feledjük, hogy Bolíviát éppen Chile fosztotta meg tengeri kijárataitól. Azon kívül, hogy extra jövedelemre tehet szert Bolívia, Chile vagy Peru, és hogy többen lennének érdekeltek ezen országok stabilitásában, nem valószínű nagy geopolitikai változás. Ennél több realitása van Ausztrália regionális súlyának növekedésének, hiszen az angol nyelvű ország már így is tőkében gazdag, könnyedén tud technológiát importálni és export kapacitásai is nagyok, valamint politikailag, katonailag és gazdaságilag is a világ legstabilabb országai közé tartozik. Ha ipari-kereskedelmi mennyiségű lítiumot is elő fog tudni állítani, regionális, sőt, akár globális szerepe is megerősödik.

Hatalmi körmérkőzés

Úgy tűnik, hogy az energiapolitika demokratizálódása, geopolitikájának semleges mázzal való leöntése nem fog megtörténni a tiszta energiára való átállással. Sőt, maga a tiszta energiára való átállás sem lesz olyan egyszerű, mint ahogy sokan remélik. Valójában a megújuló energiaforrások és a fosszilis fűtőanyagok egyszerre lesznek jelen a következő évtizedekben, és kemény lobbiharcok árán fog egyik vagy másik technológia felfutni, egy-egy káros eljárás kikopni, mások pedig továbbélni. Amikor Németországban leállították az atomerőműveket, a tiszta energia mellett még kénytelenek voltak szénerőműveket munkába állítani, pedig azok jóval szennyezőbbek, mint az atomerőművek.

Hogy melyik technológia vagy erőforrás mellett teszi le a voksát egy állam, az politikai döntés, méghozzá olyan politikai döntés, melynek pontos következményeit és jövőbeni környezetét szinte lehetetlen előrelátni: napenergia vagy szén-dioxid-megkötés és -tárolás (carbon capture & storage - CCS) CCS? Lítiumionos vagy nikkelötvözetes akkumulátorok? Hogyan, melyik úttal jár jobban a gazdaság, a környezet és a lakosság?

Minthogy ezek a kérdések nem tisztázottak, az átállás pedig még évtizedeket fog igényelni, további geopolitikai versengésre lehet számítani. Az egyes országokban, szövetségi államokban támogatott energiafajta vagy technológia mindig lehetőséget teremt a szomszédos országoknak, régióknak a helyzeten való profitálásra: 2016 augusztusában Massachusetts állam kötelezte vállalatait, hogy a szén-dioxid-kibocsátás visszafogása jegyében tengerre telepített szélfarmokról, illetve vízerőműből szerzett energiát vásároljon. Az előbbi minden bizonnyal európai befektetőket, míg az utóbbi kanadai vállalatokat fog gazdaggá tenni Massachusettsben.

Sőt, nemcsak a különböző tiszta energiák, de az eltérő mértékben szennyező fosszilis fűtőanyagok is versenyben vannak. Amíg egy-egy terület energiaellátottsága nem lesz biztonságosan és fenntarthatóan kielégíthető tiszta energiával, addig szükségünk lesz a szénhidrogénekre. A szénalapú energia sem megy ki teljesen a divatból, bár annak felszámolása könnyű győzelem, hiszen viszonylag alacsonyabb lobbierejéhez a legtöbb ártalom társul. A CCS olyan technológia, amely a károsanyag-kibocsátást a földgáz és a kőolaj esetében, de akár a szénnél is redukálni tudja, tehát maga a szénhidrogén is tud alkalmazkodni. A nukleáris energia, melynek káros mellékhatásai balesetmentes működés esetén kiszámíthatók és lokalizálhatók, szintén "játékban marad".

A szénhidrogének termelői pedig a következő évtizedekben még több módot is találhatnak befolyásuk növelésére: lenyomhatják áraikat, ami a kisebb ár mellett is több fogyasztást és nagyobb profitot jelent, vagy akár fel is tornászhatják az áraikat - miután hatalmas tőkeerejükkel bevásárolták magukat valamelyik divatos tiszta energiafajtába.

Jön a 360 fokos geopolitikai fordulat?

Az energiafordulat tehát úgy néz ki, ha hoz is geopolitikai fordulatot, az teljes fordulat lesz, vagyis 360 fokos. Mire alapozható egy ilyen felvetés? Arra, hogy a tiszta energiára való átállás nem évek, hanem évtizedek feladata lesz, mialatt a legerősebb szereplők - államok és vállalatok - ugyanazok maradnak, és lesz elegendő idejük felkészülni bármilyen változásra. Az erőforrás-eloszlásban az lesz döntő jelentőségű, kinek mekkora kitermelő- és tárolókapacitásai lesznek, tehát végső soron az, hogy mekkora lesz a hozzáférése a korszerű technológiához és természetesen a tőkéhez.

Jó példa erre a lítiumionos akkumulátorokkal működő autók esete. A lítiumot Chilében bányásszák, de már jelentős a kanadai terjeszkedés a bányászati vállalatnál is, az utolsó, legspecializáltabb tevékenységet, a lítium-fluorofoszfát előállítását csak két japán gyárban végzik, az ebből az anyagból az autókhoz szükséges akkumulátorokat pedig csak összesen 12 gyárban tudják előállítani, melyek közül 7 Japánban, 2-2 Koreában és az USA-ban, egy pedig Kínában található. Hasonló a helyzet a szélturbináknál: a legnagyobb cégek a német Siemens, azután az amerikai GE, a dán Vestas, a kínai Goldwind és a szintén német Enercon. Látható, hogy a szél bár mindenhol fúj, az energiáját "learatni" csak a leggazdagabb országok nagyvállalatai tudják.

Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy két nagy geopolitikai változás megy végbe napjainkban, melyek, ha nem is függetlenek az energiakérdéstől, alapvetően politikai természetűek. Az egyik a globális erőegyensúly eltolódása Nyugatról Kelet felé, az Atlanti-óceán partvidékeitől a Csendes-óceán felé. A másik pedig az erők decentralizálódása, a nem állami szereplők, sőt, akár a demokratikus tömegmozgalmak megnövekedett ereje.

Olyan tudományos-technológiai változás, mely a geopolitikai erőviszonyokat radikálisan átalakítaná, azonban nem létszik. A korábbi nagy változások, így például az 1970-es évek olajsokkjai valóban átrendezték a terepet, de nem alapjaiban. Az olajválság és az azt követő újrastrukturálás hosszú távon tönkre tette a Szovjetuniót és sok, fejlődő világbéli monopolgazdaságot, de kiemelt néhányat, így Szingapúrt, Tajvant vagy Koreát. Hasonlóra számíthatunk egy ilyen átállásnál is: nagyobb veszteségek a petróleumexportőröknél, egy-két innovatív ország nagyfokú előretörése (Dánia, Észtország), néhány régebbi "nagy" ezáltal megőrizheti elsőrangú helyét (Nagy-Britannia, Olaszország), illetve regionális hatalmak emelkedhetnek fel (Chile, Ausztrália), de nagy transzformáció nem várható. Bizonyos változások, így a fosszilis tüzelőanyagok abszolút értelemben vett csökkenése, az energiafelhasználás diverzifikációja és az energiaellátás decentralizálása valóban hozhat kiegyenlítettebb versenyt és békésebb elosztási versenyt, ám mindez egybevág a két meghatározó geopolitikai változással, és főleg hosszú távon valósul majd meg. Addig pedig elképzelhető az is, hogy rövidtávon a diverzifikáció és a bizonytalanság ötletszerűbb és kiszámíthatatlanabb viselkedésre sarkallja majd a nagy szereplőket, így az átmenet fosszilis alapú gazdaságból tiszta energiára olyan rázós is lehet, mint a hidegháborúból a multipoláris világ felé való elmozdulás.

A cikk az Antall József Tudásközpont támogatásával készült.

(Címlapkép forrása: Pixabay.)