Nincs még egy olyan stabil demokrácia a nyugati világban, mint a német. Ezt mi sem jellemez jobban, mint hogy a szövetségi köztársaság 1949-es megalakulása óta összesen öt kereszténydemokrata és három szociáldemokrata kancellár szolgált az ország élén. A szeptemberi parlamenti választások azonban óriási változást hozhatnak, s a CDU/CSU páros akár ellenzékbe is kerülhet. Mivel nem találja a kancellárjelöltjét, a járvány miatt érzett frusztrációjukat a kormányt vezető politikai erőn vezethetik le a szavazók, pláne, miután egy-egy CDU-s, illetve CSU-s képviselőről is kiderült, hogy cégük a tavalyi lezárások idején pénzt csinált a maszkhiányból – vezeti fel az esélyeket latolgató cikkét Tony Barber, a Financial Times publicistája.

Éppen ezért érdemes latolgatni, milyen változást hozhatna, ha esetleg a Zöldek adnák a következő német kancellárt; Annalena Baerbock vagy Robert Habeck, a párt társelnökeinek valamelyike személyében. A Zöldek először is kijelentették: nem fejeznék be a Oroszországot és Németországot észak felől közvetlenül összekötő Északi Áramlat 2. gázvezetéket. Ezzel arra kényszerítenék az oroszokat, hogy továbbra is használják az európai gázszállítások eddigi tranzitútvonalát Ukrajnán, Lengyelországon és Szlovákián keresztül.

Kapcsolódó

Másodszor: az emberi jogok kínai megsértését sokkal komolyabban veszik, mint a konzervatívok, akik a német-kínai gazdasági kapcsolatokat teszik az első helyre. Következésképpen az általuk vezetett kormány az USA-val lépne szorosabb kapcsolatba - Kínával szemben. Harmadszor: nem ragaszkodnak olyan mereven a költségvetési egyensúlyhoz, mely válságmentes időkben költségvetési többlet elérésére kötelezi a kormányt, mint a CDU/CSU páros. Vállalnák a hiányt például Németország szerintük elmaradott digitális infrastruktúrájának fejlesztése érdekében.

És ez utóbbi kérdés az, ami ma talán a legkomolyabb akadálya annak, hogy koalícióra léphessenek a konzervatívokkal. A liberális FDP-vel az nehezítené meg az együttműködést, hogy e párt a nagyobb államadósság és a magasabb adók pártjának látja a Zöldeket. A szociáldemokrata SPD-vel elképzelhető egy baloldali együttműködés, ám a NATO-t elutasító Baloldallal - amely a volt keletnémet állampárt utódpártja - már nem. Így a tisztán baloldali kormánykoalíció akkor sem jöhetne össze, ha a három párt megszerezné a képviselői helyet több mint felét. Ez arra utal, hogy ha a Zöldek vezetője kapná a kormányalakítási megbízást, akkor olyan koalíciós szerződést kellene kötnie, amiben felhigítanák a párt jelenlegi programját. A nagy kérdés az lenne, hogy mekkora engedmények megtételére állnak késznek a Zöldek annak érdekében, hogy Németország élére állhassanak.

A szomszéd vár

Franciaországban a választók kétharmada jobboldalinak vallja magát. Ez normális esetben igen jó esélyeket adna egy mérsékelt jobboldali pártnak arra, hogy elnökjelöltjét megválasszák az ország államfőjévé. Legközelebb jövő májusban szavaznak erről a franciák, ám a Republikánus Pártnak nincs egyértelmű vezetője és elnökjelöltje. Három esélyes és számos esélytelen politikus tolong ezért a jelöltségért, és ha nem sikerül néhány hónapon belül dönteniük, akkor a franciák vélhetően Emmanuel Macron államfő és jelenlegi fő kihívója, a radikális jobboldal vezére, Marine Le Pen közül fognak választani – derül ki a Financial Times beszámolójából.

Az esélyesek Xavier Bertrand, Felső-Franciaország régió vezetője, aki meg sem várva az előválasztás meghirdetését, máris bejelentette indulását; Valérie Pécesse, az Párizs környéki Ile-de-France régió vezetője, illetve Michel Barnier, az EU korábbi brexitfőtárgyalója, volt miniszter. A republikánusok jól tartják magukat a régiókban és jó eredményt értek el a 2017-es parlamenti választáson, ám 2019-ben az európai uniós szavazáson csak a részt vevők kilenc százaléka támogatta őket.

Nehogy már ne sikerüljön

Éppen ezzel érvel Pécesse, aki magát a leginkább feminista és környezetvédő jobboldali jelöltnek tartja. Szerinte a helyi sikereknek garanciát kellene adniuk az országos győzelemre is. Dominigue Reynié, a Fondapol kutatóintézet szakértője azonban inkább Bertrandnak ad esélyt az elnökjelöltség elnyerésére. Macron küszködik annak a se nem bal, se nem jobb liberális nézőpontnak az eladásával, amivel 2017-ben nyert, ami esélyt ad vele szemben egy echte jobboldali jelöltnek. És ha az utóbbival, Le Pennel kerül szembe a második elnökválasztási forduló páros versenyében, akkor a bal- és jobboldali szavazók összefogása a radikális nacionalistákkal szemben győzelemhez segítheti.

Bertrand rájátszik arra, hogy a jobboldali szavazóknak Macron centrista hozzáállása balosnak tűnik és átveszi Le Pen ígéreteinek egy részét. Például Franciaország újraiparosítását ígéri, amivel a kék galléros munkásosztálynak üzen. Meg akarja szüntetni a Párizs-centrikusságot, amivel a vidéki franciák szavazatait igyekszik megszerezni. Kvótákat ígér a bevándorlásban - amivel pedig a szenvedélyes jobboldaliakat szólítja meg. Emellett a szokásos jobboldali vasakat üti: a rend és a jog uralmáról és az iszlamista szélsőségesek megrendszabályozásáról beszél. Barnier-nek gondot okoz, hogy sokéves brüsszeli szolgálatból hazatérve kellene bázist építenie. Témái közelebb állnak a centrumhoz, a járvány utáni gazdasági helyreállításra, illetve Franciaország régi gondjainak, elsősorban gazdasága gyenge versenyképességének orvoslására helyezi a hangsúlyt. Szerinte a legfontosabb, hogy a mérsékelt jobboldal egységes és erős legyen, mert így lehet útját állni Le Pen hatalomra kerülésének.

A brexit megmutatta, hogy a mai világban nem lehet félvállról venni olyan politikai fordulatokat, amelyeket korábban elképzelhetetlennek tartottak.