Az egy hónapja tartó Occupy Wall Street tüntetés résztvevői elnyerték a New York-i lakosság bizalmát, az emberek abban is egyetértenek a demonstrálókkal, hogy szorosabb pórázra kellene fogni a pénzügyi rendszer intézményeit - derül ki a Reuters összefoglalójából. A Quinnipiac University felmérésében megkérdezettek 67 százaléka egyetért a tüntetőkkel, akiket elsősorban az háborított fel, hogy a válság idején az adófizetők pénzéből megmentett bankok után ismét óriási profitokat halmoznak fel, miközben az átlagos amerikai családok továbbra is anyagi gondokkal küszködnek.

A válaszadók 87 százaléka szerint a "lázadóknak" joguk van tábort verni Manhattanban amíg betartják a törvényeket. A kép valamivel árnyaltabb, ha pártszimpátiák alapján nézzük: eszerint a demokraták 81 százaléka, míg a republikánusok 35 százaléka áll a tüntetők mögött. Ugyanakkor a megkérdezettek kevesebb mint fele elégedett azzal, ahogy a rendőrség az ügyet kezeli - többször előfordult, hogy a hatóság erőszakosan lépett fel a fiatalokkal szemben.

A New York-iak 37 százaléka George W. Bush korábbi amerikai elnököt hibáztatja az USA gazdasági nehézségeiért, míg 21 százalékuk a bankokban találja meg a fő felelőst. Nagy többségük, 73 százalékuk támogatna a gazdaság szorosabb állami szabályozását.

Roubini visszasírja a jóléti államot

Legitimációs válságba kerül minden olyan gazdasági-politikai rendszer, amely nem fordít kellő gondot az egyenlőtlenségek mérséklésére - állapítja meg cikkében Nouriel Roubni amerikai közgazdász professzor, aki azzal szerzett hírnevet magának, hogy megjósolta a pénzügyi válságot. Roubini sorra veszi az idei évben a világ minden régiójában kirobban lázadásokat, tiltakozásokat, amelyek ugyan nem egy ideológia vagy célrendszer köré szerveződnek, mégis lényegében ugyanazt fejezik ki: a világ bérből élő rétegei, középosztályai elutasítják a gazdasági, pénzügyi és politikai hatalom koncentrációját.

Egyik oldalról a világ fejlett és feltörekvő országaiban kialakult magas munkanélküliség és alulfoglalkoztatottság, a fiatalok és a munkájukból élők képzettségének elégtelensége ahhoz, hogy bekapcsolódjanak a globális gazdasági versenybe; másik oldalról a kiterjedt korrupció, illetve a jövedelmek és a vagyon gyorsan növekvő egyenlőtlensége teszteli e rétegek tűrőképességét.

Az elmúlt évtizedekben két módszerrel próbálták enyhíteni a növekvő különbségeket. Az angolszász országok a pénzügyi liberalizációval mintegy demokratizálták a hiteleket, utat nyitottak az előtt, hogy a kevéssé hitelképes családok eladósodással próbálják követni a gazdagodó elitet. Európában a közszolgáltatásokat bővítették, amelyeket azonban nem tudtak az adóbevételekből finanszírozni, s ezért eladósodtak az államok.

Örvénybe került a világgazdaság

Roubini ezt követően leírja azt a negatív spirált, amely a felfújt hitelbuborékok kipukkadása után kialakult. A fejlett országok vállalatai leépítik dolgozóikat, hogy alkalmazkodjanak a kisebb kereslethez, de ezzel egyben tovább mérséklik a lakosság fogyasztóképességét, azaz keresletét más vállalatok termékei iránt. Erre az utóbbiak is elbocsátják alkalmazottaik egy részét tovább pörgetve a kialakult zuhanó kereslet-kínálati örvényt.

Ennek hatására felerősödik a társadalmi egyenlőtlenségek növekedési trendje, ami Thatcher brit kormányfő és Reagan amerikai elnök regnálása idején alakult ki. Mivel eladósodás árán nem bővíthető a gazdaság - hogy mindenkinek több jusson -, a jövedelmek tovább áramlanak a munkától a tőke, a bérektől a profit, a háztartásoktól a vállalatok, a szegényektől a gazdagok felé.

Marx megmondta a tutit

A probléma nem új - állapítja meg a nagy tudású professzor -, egyik kollégája, Karl Marx már a 19. században leírta. Túlzásba esett ugyan azzal a feltételezéssel, hogy a kapitalizmust leváltja a szocializmus, de abban igaza volt, hogy a zabolátlan globalizáció, a korlátozatlan kapitalista pénzügyi rendszer, a jövedelmek megállíthatatlan áradása a munkájukból élőktől a tőketulajdonosok felé, a kapitalizmus önfelszámolásához vezet.

Roubini a megoldást abban látja, hogy részben fel kell támasztani a múlt század negyvenes és hetvenes évei között jól működő jóléti társadalmi modellt. Ez megregulázta a szabadpiacot, csökkentette az egyenlőtlenségeket és gyorsan növelte a közepes jövedelmeket, ám nem bizonyult kellően hatékonyak. Meg kell találni az egyensúlyt e modell, és az ezt felváltó, ám mára szintén megbukott radikális szabadpiaci rendszer között.