Ahogy a gépek és a mesterséges intelligencia egyre inkább átveszi a humán erőforrás szerepét a gazdaságban, a politikai döntéshozók és az ágazat szakértői igyekeznek felmérni a technológiai átállás költségeit, valamint hogy a társadalom mely részei fogják ezeket megfizetni. A munkavállalókat automatizált rendszerekre cserélő vállalatok adóztatását célzottan és gondosan kell megtervezni, hogy ne fojtsák el az innovációt - derül ki a Bruegel új tanulmányából.

Az úgynevezett „robotadót” az alkalmazottakat önműködő rendszerekkel helyettesítő vállalatokra szokás kivetni, beleértve a pénzügyi és adatközpontú ágazatokat, valamint a hagyományos gyártási és bányászati automatizációt használó cégeket.

Kapcsolódó

Magyarországon korábban a Párbeszéd nevű párt és Parragh László MKIK-elnök is megfontolásra javasolta a robotadó bevezetését. " Ha elterjedtté válnak a robotok a gazdaságban, idővel a közteherviselésben is részt kell venniük" - mondta 2018-ban Parragh László. A párbeszédes Tordai Bence még 2017-ben beszélt a munkahelyek elvesztése miatt a robotadó bevezetéséről, a párt javasolta: a kormány forduljon az Európai Tanácshoz, hogy az európai országok közösen dolgozzanak ki egy erre vonatkozó javaslatot.

Robotizációból alapjövedelem

A gépek adózásának kérdését először Bill Gates, a Microsoft alapítója vetette fel 2017-ben – komoly vitákat indítva el olyan területeken, ahol az ötletnek még nem volt képviselete –, majd a koncepció meglehetősen vonzó lett a Szilícium-völgy progresszív hívei számára. Az egyetemes alapjövedelmet támogató futuristák terve a következő volt:

  1. robotokkal helyettesíteni a munkavállalókat 
  2. rávenni a kormányokat, hogy méltányosan kompenzálják őket
  3. megadóztatni a gépeket, majd kifizetni a juttatásokat 
  4. társadalmi profit.

Az elsőre idealisztikusnak tűnő formula természetesen sokkal komplexebb, hiszen a politikai döntéshozóknak mérlegelniük kell az általános foglalkoztatottságot, a munkahelyek számát és az elbocsátások mértékét is. Ez utóbbi különösen nehéz azokban az esetekben, amikor bár a teljes létszám növekszik, mégis a dolgozók egész generációi veszítik el a munkájukat. A megfelelő adópolitika viszont egyes ágazatokban kompenzálhatja a tőkeintenzív termelésre való áttérésből adódó torzulásokat.

Vannak kivételek

A brüsszeli elemzőcég tanulmánya szerint a kisebb és innovatívabb cégektől nem szabad aránytalanul nagy hozzájárulást kérni – különösen a hagyományos, nehezen betörhető piacokon –, ehelyett számukra különböző engedményeket és adómentességet kell biztosítani. Valamint a szabályozóknak hangsúlyozniuk kell, hogy az automatizációt kísérő közteherviselés nem egyenlő a termelői innováció elfojtásával. Bármilyen új adót úgy kell méretezni, hogy – miközben a nyereséges vállalatok fizetik meg – az érintettek ne korlátozzák a technológiai fejlesztéseket az adók elkerülése érdekében.

A technológiai átálláshoz köthető adókat természetüknél fogva sem szabad jelentős, állandó bevételforrásaként prognosztizálni. Ezzel szemben alapját képezheti egy kisebb, korlátozottabb adónak, amelyet kifejezetten a kiszoruló munkavállalók javára terveztek. 

Méltányos adópolitikára van szükség

Mindezt figyelembe véve irreális lenne elvárni, hogy a vállalatok a gépekre és a mesterséges intelligencia-hálózatokra kivetett jövedelemadóval fizessenek. A robotadóra vonatkozó javaslatok gyorsan politikai csatározásokká fajulhatnak, amelyeket a leendő nyertesek és vesztesek kiterjedt lobbitevékenysége kísérne. Egy valóban sikeres és jól átgondolt adótervhez a következő ajánlásokat érdemes mérlegelni:

  •  Az adókat azokra a konkrét ágazatokra kell kivetni, amelyek bizonyítottan elbocsátanak munkavállalói csoportokat, amikor új technológiára állnak át.
  • Vonatkozzanak korlátozott időtartamra, és legyen kitéve rendszeres felülvizsgálatnak. 
  • Az államháztartás támogatása helyett a bevételeket az érintettek átképzésére kell fordítani, esetleg finanszírozni a korengedményes nyugdíjba vonulást.
  • Azon pénzügyi cégeket és más adatszolgáltató ágazatokat, amelyek az elemzőket mesterséges intelligenciával helyettesítik, szintén adóztatni kell. Amíg például egy könyvtári katalógust felváltó számítógépes rendszer tekinthető segédtechnológiának, addig a kölcsönzés jóváhagyásáról döntő program már a munkavállalók korábbi generációjának helyébe lép.
  • Ezen terheket a munkáltatókra és azok anyavállalataira kell kivetni – nem a hozzáadottérték-adókon keresztül –, ugyanakkor nem korlátozhatók kizárólag a multinacionális társaságokra. 
  • Az 50 főnél kevesebb alkalmazottat foglalkoztató kisvállalatok estében – mivel növekedésre és innovációra ösztönöz – érdemes kivételt tenni: az automatizált rendszerekkel induló cégek nem humán erőforrásokkal szereztek piaci dominanciát, szemben azon vállalatokkal, akik a robotikát pozíciójuk megszilárdítására használták. Ezért a döntéshozóknak arra kellene törekedniük – bizonyos versenyfeltételeket szem előtt tartva –, hogy a piaci erővel és befolyással rendelkező vállalatokat adóztassák meg, nem pedig az újonnan érkező szereplőket.
  • Minden új adót a globális társasági adózás tágabb összefüggésében kell vizsgálni, beleértve a nyereségátcsoportosítást, a digitális adókat, a minimális tényleges adókulcsokat és a határokon átnyúló formulákat.
  • Egy kifejezett fizetéssel járó adó kézenfekvőbb lehet az érdekelt feleknek, mint az ösztönzők és ellentételezések szövevénye.

Összességében ezért nem szabad arra számítani, hogy az automatizált jövőben tetemes bevételeket hozhat a technológia adóztatása. Ugyanakkor elvárható, hogy a nyereséges vállalatok – méltányos keretek között – felelősséget vállaljanak, amennyiben a humán erőforrásaikat mesterséges intelligenciával és digitális rendszerekkel helyettesítik.