Új teória arra, mi Putyin rafinált, de grandiózus terve

Az orosz hadsereg hadgyakorlat címén 2021 áprilisában százezer katonát sorakoztatott fel Ukrajna határainál Vlagyimir Putyin orosz államfő parancsára, majd miután a világ azt találgatta, hogy az oroszok lerohanják-e ukrán barátaikat, visszarendelte a csapatokat a laktanyákba. Vajon egy jövőbeli támadás főpróbáját láttuk vagy lehet más magyarázata is a látványos színjátéknak? – teszi fel a kérdést a bne IntelliNews stratégiai elemzésének elején. A választ megelőlegezhetjük: ennél ravaszabb célt követhet az orosz elnök.

Hogy értsük, miről van szó két körülményt kell előzetesen figyelembe vennünk. Az egyik Putyin politikai gondolkodásának alapja, a másik az oroszok viszonya Ukrajnához. Az előbbit 2005-ös évértékelő beszédében fedte fel az elnök, amikor kijelentette, hogy a XX. század legnagyobb geopolitika tragédiája a Szovjetunió összeomlása volt. Ezt persze úgy kell érteni, hogy Oroszország nézőpontjából ez volt a legsúlyosabb csapás.

A szovjet tagköztársaságok 1991-es kihullásával lényegében egyetlen nap alatt az ország határa nyugat felől 1000 kilométerrel keletebbre, az európai részen dél felől 400 kilométerrel északabbra, az ázsiai részen 1600 kilométerrel északabbra került. Oroszország elvesztette gáz- és olajtartalékai jelentős részét, amelyek a dél felé kivált köztársaságokban maradtak.

Tragikus kiindulópont

Putyin a 2005-ös beszéddel azt is rögzítette, hogy a Szovjetunió területi helyreállítása lehetetlen. Legalábbis teljesen lehetetlen. A létrejövő új államok elitje nem abban gondolkodott, hogy vissza kellene térnie Oroszország anyácska karjaiba. Kiépítette a maga kleptokratikus uralmát saját országában, és esze ágában nem volt osztozkodni a hozzá hasonló orosz elittel. Eközben a szovjet hadsereg maradéka akkoriban technikailag és morálisan is lezüllött állapotban volt.

Ez nem jelenti azt, hogy Putyin lemondott volna arról, hogy amit lehet visszahozzon a régi világból. Erre az első esélyt Georgia (Grúzia) kínálta 2008-ban. A kis ország 88 százalékban keresztény és 1783-tól a Szovjetunió összeomlásáig Oroszországhoz tartozott. Messze van bármelyik NATO-tagállamtól. Az orosz hadsereg beküldésére a georgiai katonaság ostoba offenzívája adott indokot az ország orosz többségű része ellen.

A háborút megnyerték, de olyan áron, hogy az riadójelzés volt az orosz hadseregnek, hogy ideje rendbe szedni magát. A végeredmény orosz területszerzés és egy üzenet volt a volt szovjet tagköztársaságoknak: a Nyugat, amely békességre szólította fel a feleket, de semmit sem tett ezen túl, magasról tesz rátok.

Putyin ezen a ponton gondolhatta át merre tovább. Az Azerbajdzsán visszaszerzésére tett kísérlettel gyorsan szembe került volna Iránnal, amelyet Moszkva nem akar elidegeníteni magától, inkább partnert lát benne a Nyugattal szemben. A „sztán” végződésű névvel rendelkező közép-ázsiai országok túl nagyok és túl muszlimok. Fehéroroszországot gazdaságilag kvázi föderális országgá tették, az önjáró Lukasenko elnök távozása után minden bizonnyal megtalálják majd azt a vezetőt, aki készségesebben viselkedik a Kremllel szemben.

Ukrajna orosz szemmel

Ukrajna maradt az utolsó célpont, amihez meg kell értenünk, hogy az oroszok nem úgy tekintenek erre az országra, mint mások. Ukrajna sosem volt önálló, független állam – leszámítva 1918 és 1922 közötti pillanatot -, nyugati része litván és lengyel befolyás alatt, keleti része orosz befolyás alatt fejlődött. Az oroszok az előbbit megszállásnak tartják, aminek Nagy Katalin cárnő uralkodása alatt a 18. század végén katonai erővel annak rendje és módja szerint véget vetettek. A történet lényege, hogy az ország lakosságának nyugati részén élő 40 százaléka ukránnak/nyugati értelemben vett európainak, keleti részén élő 40 százaléka orosznak érzi magát.

Ez az a körülmény, ami bonyolulttá teszi Ukrajna megszerzését. Az orosz hadsereg katonailag megszállhatná az országot, bár többezres áldozat árán, miután az ukrán katonaság kizárólag szárazföldi erőkből áll, légi támogatás nélkül, és a kiberhadviselésben sem veheti fel a versenyt az orosz ellenféllel. Ennek azonban jó eséllyel az lenne a következménye, hogy a kijevi kormány áttenné a székhelyét Lvivbe (Lvov) és a szilárdan Nyugatbarát országrészt leválasztaná Ukrajnáról. Ez katasztrofális hatással járna az oroszok szempontjából.

Először is mai háborúk egyik eleme, ahogy az Szíriában látszik, hogy borzalmas pusztítással járnak az épített környezetben, másodszor menekültek áradatát indítják el. Ezt a problémát Ukrajna megszállása esetén Oroszországnak kellene kezelni. Másodszor a vélhetően a Dnyeper mentén szétváló ország nyugati része kőkeményen oroszellenes lenne, szorosan kötődne az EU-hoz és a NATO-hoz, ahogy azt a balti államok esetén megfigyelhettük, amelyek háromszorosan biztosították be magukat az orosz befolyással szemben. A NATO-, az EU- és az eurózóna-csatlakozással.

A terv

Putyin abból indulhat ki, hogy bár az európai határok sérthetetlenek, ám sok példa van arra, hogy egy-egy ország lakossága önként más állami kereteket választ magának. A legjobb példa Jugoszlávia széthullása, de ott van a cseh-szlovák szétválás és a német újraegyesítés. A Krím Oroszországhoz csatolását egy kevés állam által elismert népszavazással szentesítették 2014-ben, ám az a nagy helyzet, hogy az ottani orosz többség miatt borítékolható, hogy egy nemzetközi ellenőrzéssel megtartott mai referendum megerősítené az orosz csatlakozást.

Az orosz államfő rá akarja venni az ukránokat, hogy önként csatlakozzanak Oroszországhoz, akár valamilyen föderatív formában. Ehhez egy mézesmadzagot és több korbácsot alkalmaz. Az előbbi lényege az a tény, hogy az oroszok érezhetően jobban élnek, mint az ukránok. Eközben az ukrán állam jelentéktelen és kleptokrata oligarchák játékszere, el van adósodva. Bezzeg Oroszország a világ egyik befolyásos hatalma, hadserege nem piskóta, és van valaki, aki az úr a házban, ha kell a tolvajok kezére is rácsap.

A korbácsok közül az első a játék a gázellátással, miután ezen a téren Ukrajna kiszolgáltatott Oroszországnak. Ennek számos fordulóját láthattuk az elmúlt években, az ukránok többször fagyoskodtak télen a fűtés gyengesége miatt. Ez a korbácsot erősítheti, ha az Ukrajnán keresztül folyó európai gáztranzitot kiváltják a közvetlen orosz-német gázösszeköttetéssel az északi áramlat formájában.

A másik korbács a donbaszi országrész leszakítása és a körül folyó kilátástalan háború. Ez komoly áldozatokkal jár emberéletben és abban, hogy az állam pénzét elviszi a hadsereg fenntartása. Emellett megmutatja, hogy a Nyugat nem töri magát az ügy rendezése érdekében vagy ha törné is, az oroszok hajlandósága nélkül semmit sem tehet.

A középen álló 20 százalék

További korbács a Krím elfoglalása, azzal a körmönfont meggondolással, hogy mivel a kijevi vezetés ragaszkodik a félsziget Ukrajnához tartozásához, nem lehetne kihagyni egy olyan népszavazásból, amely az Ukrajna és Oroszországgal uniójáról szólna. Az ottani orosz többség erősítené az unió támogatottságát. Végül az utolsó korbács az áprilisi katonai erődemonstráció. Az orosz hadsereg megmutatta, hogy bármikor eltiporhatja Ukrajnát, miközben a Nyugat nem fog tenni semmit. Ez azt üzeni az ukránoknak, hogy soha nem élhetnek nyugodtan az országukban, amelynek önállóan, a Nyugat és Oroszország között nincs jövője.

Összességében tehát az orosz vezetés azt akarja az ukránok tudomására hozni, hogy az államuk gyenge, semmit sem tud megoldani és nincs jövője. Gyertek Oroszország kebelére! És ekkor a lakosságnak az a bizonyos 20 százaléka, amely nem tartja magát sziklaszilárdan Nyugat- vagy oroszbarátnak elgondolkozhat azon, hogy mit szeretne. Nyugalmat végre, jobb életet vagy a zűrzavar folytatódását. Vajon mire fognak jutni?