Donald Trump volt amerikai elnök február eleji, a NATO-val kapcsolatos megjegyzései szokatlanul gyors ellenreakciót váltottak ki a világ vezetőiből. Egy dél-karolinai kampányrendezvényen a veterán politikus azt mondta, hogy elnökként arra bátorítaná Oroszországot, hogy „azt tegyen, amit akar a szövetség minden olyan tagjával, amely nem költi a GDP két százalékát védelemre”, amely célt 2014-ben minden NATO-tag elfogadott.

Charles Michel, az Európai Tanács elnöke meggondolatlannak nevezte a megjegyzést. Jens Stoltenberg NATO-főtitkár szerint ez aláássa mindannyiunk biztonságát. Joe Biden amerikai elnök pedig Amerika-ellenesnek titulálta politikai ellenfele szavait.

Kapcsolódó

„A nyilvánvaló háborús felhívás sokkoló volt, de a NATO iránti megvetés nem volt különösebben meglepő: Trump már régóta hangot adott a többi NATO-taggal szembeni elégedetlenségének. Emellett a múltban is előfordult már, hogy tekintélyelvű vezetőkkel kötött barátságot” – írja Peter D. Feaver politológus professzor, az amerikai nagystratégiai program igazgatója (Duke Egyetem) a Foreign Affairsben megjelent tanulmányában.

Ahelyett tehát, hogy újabb felháborodást jelentett volna, Trump beszéde a NATO-ról inkább egy nagyobb jelentőségű változást jelezhet második hivatali idejével kapcsolatban:

miután átéltük Trump 1.0-át, és a Trumpot körülvevő világ megváltozott, a 2.0 minden bizonnyal sokkal viharosabb élmény lesz.

Trump nem sokat változtatott a nézetein, mióta elhagyta a hivatalát, de a felfogása arról, hogyan kell gyakorolni a végrehajtó hatalmat mindenképp más lett. Washington helyzete lényegesen törékenyebb, mint az első elnöki évei alatt volt, több háborúval, fokozódó nagyhatalmi rivalizálással és egy törékenyebb liberális renddel.

Ráadásul Trump csapata elvégezte azt a munkát, amit első alkalommal nem tett meg: egy átalakult republikánus párt által felhatalmazva, a barátok és ellenségek igen részletes listájával felszerelkezve térhet vissza a hatalomba, így jobb helyzetben lesz ahhoz, hogy a bürokratikus politikát saját akarata szerint hajlítsa.

Donald Trump republikánus elnökjelölt beszédét hallhatják támogatói 2024. február 17-én a michigani Waterfordban
Donald Trump republikánus elnökjelölt beszédét hallhatják támogatói 2024. február 17-én a michigani Waterfordban
Kép: Getty Images North America / Getty Images / AFP / Scott Olson

Kik húzhatnak hasznot Trump visszatéréséből?

Azok az államok, amelyek egy második Trump-időszak alatt felvirágoznának, az Egyesült Államok riválisai és ellenfelei, mint Kína és Oroszország; azok, amelyek valószínűleg szenvednének, Washington hagyományos barátai, mint az európai országok és Japán – írja Feaver.

Természetesen egy jövőbeli Trump-kormányzat pontos politikáját lehetetlen megjósolni, hiszen egy szangvinikus és fegyelmezetlen elnökről van szó. Visszatérése távolságtartóbb, de néha agresszívebb amerikai külpolitikát eredményezne, amely kevésbé elkötelezett a már most is növekvő nyomás alatt álló geopolitikai struktúrák és liberális értékek fenntartása iránt.

Hacsak az előválasztási kampányban egyetlen ellenfele, Nikki Haley meglepő fellendülése nem következik be, Trump jó úton halad afelé, hogy a republikánusok elnökjelöltje legyen, és az országos felmérésekben fej-fej mellett halad Bidennel. Kulcsfontosságú, hogy fel kell készülni egy újabb Trump-érára, és meg kell érteni, hogy egy ilyen kormányzat milyen kihívások elé állítaná a világot.

Trump: Amerika én vagyok!

Donald Trump általános világnézete ma alig különbözik attól, amit első hivatali ciklusa alatt vallott. Minden jel szerint még mindig úgy véli, hogy Washington globális szövetségesi hálózata inkább akadály, mint előny, ezért a globális kereskedelmi rendszerek felrúgása a legjobb út a gazdasági biztonság és a jólét felé, és hogy az Egyesült Államok többet nyerhet a diktátorokkal való diplomáciai játszadozásból, mint a régóta fennálló demokratikus szövetségesekkel való mély kapcsolatokból.
Az egyoldalú külpolitika a legjobb módja annak, hogy ellenségekkel és barátokkal egyaránt elbánjunk.

Trump emellett továbbra is összemossa az amerikai érdekeket a saját politikai vagy anyagi érdekeivel.

Ami változott, az az, hogy egy új Trump-kormányzat tagjai sokkal kevésbé fogják visszafogni az elnök legrosszabb impulzusait. Az első ciklusában a nemzetbiztonsági csapatának számos fontos tagja, valamint republikánus szövetségesei a Capitol Hillen hagyományosabb republikánus nézeteket vallottak. Amikor Trump más irányba akart elmenni, ők kellő hozzáféréssel és befolyással rendelkeztek ahhoz, hogy elmagyarázzák, miért lehet ez rossz, és gyakran meg is győzték őt.

Fékek és ellensúlyok

Ez játszódott le például a 2017-es afganisztáni stratégia felülvizsgálatakor. Ugyanilyen fontos, hogy a sok olyan kérdésben, amelyekkel Trump egyszerűen nem foglalkozott, a hagyományos kinevezettjei képesek voltak normális politikát vinni, ahogy ez a 2018-as nemzeti védelmi stratégia esetében is történt. Végül de nem utolsósorban a szokásos bürokratikus trükkökkel igyekeztek meghiúsítani a trumpi politika vadhajtásait a bürokrácia minden szintjén. Korántsem egyértelmű, hogy ezúttal lesznek-e ilyen ellensúlyok.

Trump biztosan nem fogja megismételni első ciklusbeli hibáját, amikor olyan magas rangú tisztviselőket és katonai vezetőket nevezett ki, mint Jim Mattis és John Kelly nyugalmazott tábornokok, akik hajthatatlanul az alkotmány iránti hűségüket az elnök iránti személyes lojalitás elé helyezték. Estleges második elnöki ciklusa idejében emberei már jobb helyzetben lesznek ahhoz, hogy radikálisabb változtatásokat hajtsanak végre.

John Kelly (K) a Fehér Ház Ovális Irodájában 2018. december 11-én
John Kelly (K) a Fehér Ház Ovális Irodájában 2018. december 11-én
Kép: AFP / Brendan Smialowski
Elméletileg a kongresszus még mindig korlátozhatna egy destruktív elnököt. Ha a demokratáknak sikerülne megtartaniuk a szenátus feletti ellenőrzést, vagy visszaszerezniük a képviselőház feletti kontrollt, akkor a tárca erejével irányíthatnák, hogy a végrehajtó hatalom mit tehet meg, vagy mit nem. Ám ezek a jogalkotási eszközök gyengébbek, mint amilyennek látszanak.

A kongresszus nemrégiben olyan törvényt fogadott el, amely megnehezíti, hogy egy elnök hivatalosan kiléptesse országát a NATO-ból. Egy olyan elnök, aki politikailag tagadja meg ezeket a szövetségeket, – például azzal, hogy nullára csökkenti a NATO-ba telepített amerikai csapatok számát, vagy azt hangoztatja, hogy nem fog ezen országok védelmére kelni, ha Moszkva megtámadja őket – hatékonyan alááshatja a katonai szövetséget hivatalos amerikai kilépés nélkül is.

Egyszerűen nincs hatékony módja annak, hogy a Kongresszus irányítsa az amerikai külpolitikát, tekintettel a végrehajtó hatalom erős hatáskörére. Trump eleve egy olyan kongresszussal nézne szembe, amely kevésbé hajlik arra, hogy ilyen korlátozásokat vezessen be, miután ideológiai szempontból uralja a Republikánus Pártot, amelynek tapasztalt elitje már nem állíthatja, hogy az ő programjának feltétlenül ellen kellene állni.

A legfontosabb tényező, amiért Trump 2.0 különbözni fog Trump 1.0-tól, a külföldön tapasztalható geopolitikai környezet változása.

Ha visszatér az Ovális Irodába, Donald Trump egy sokkal rendezetlenebb világban fog elnökölni. 2017-ben akkor lépett hivatalba, amikor a hidegháború utáni korszak véget ért. Voltak feszültségek Kínával és forró háborúk a tágabb Közel-Keleten a tálibok és az ISIS néven ismert Iszlám Állam ellen, de a helyzet ma sokkal rosszabb.

Kelet-európai és közel-keleti nagy háborúk dúlnak, a Tajvani-szoroson és a Dél-kínai-tengeren átívelő konfliktus kockázata növekszik, az Iránnal és Észak-Koreával való feszültségek eszkalálódása közepette. A zabolátlan világ több nemzetközi elkötelezettséget és vezető szerepet követel Washington részéről, mint amit 1945 óta nyújtott, ez pedig pont az ellenkezője annak, ami Trump visszatérése esetén várható.

Egyetemes vám bevezetése és a NATO-partnerek noszogatása

Egy második Trump-kormányzat külpolitikája valószínűleg a folytonosság és a változás szokatlan keveréke lesz. A régi-új elnök minden bizonnyal fokozná a Kínával folytatott gazdasági versenyt, bár a kétoldalú kereskedelmi deficit csökkentésére és a kritikus ellátási láncok áthelyezésére összpontosítva. Bejelenthetne egy Reagan-féle „béke az erőn keresztül” programot, amely növeli az amerikai védelmi kiadásokat, ami a Demokrata Párton belül éppúgy megosztaná a sólymokat a galamboktól, mint ahogyan az Ukrajnának nyújtott segítség most a Republikánus Párton belül megosztja a politikusokat.

Orosz rakétatámadásban megsemmisült háza romjain ül egy férfi 2022. június 1-jén Szlavjanszk városában
Orosz rakétatámadásban megsemmisült háza romjain ül egy férfi 2022. június 1-jén Szlavjanszk városában
Kép: AFP / Aris Messinis
A haderő kiépítését a hadsereg agresszív politizálása kísérné, mivel Trump igyekezne kiszorítani azokat a magas rangú vezetőket, akik szerinte a múltban nem mutattak megfelelő lojalitást iránta. A Kínával folytatott gazdasági verseny valószínűleg kéz a kézben járna egy olyan „történelmi kereskedelmi megállapodásra” való újbóli törekvéssel, amilyenre Trump 2017 és 2020 között törekedett, de nem akkor sikerült elérnie.

Trump ismét a forró retorika eszközéhez folyamodhat, de koherens politika vagy világos stratégiai cél nélkül, amivel csak a feszültséget sikerül majd növelnie.

Ennél is fontosabb, hogy Trump fokozni fogja a NATO elleni támadásait: John Bolton volt nemzetbiztonsági tanácsadó arra figyelmeztetett, hogy Trump kivonult volna a szövetségből, ha 2020-ban győzedelmeskedik. A maga részéről most könnyen megteheti, hogy több feltételt szab a NATO-ban való tényleges az Egyesült Államok partnerségéhez a kelet-ázsiai szerződéses szövetségesekkel, túlzott pénzügyi hozzájárulást követel más tagállamoktól, vagy egyszerűen aláássa az ilyen multilaterális kapcsolatokat azáltal, hogy feszültségeket szít olyan kérdésekben, mint az éghajlat-politika és a kereskedelem.

Trump egyetemes vámot javasol, amely az Egyesült Államokba irányuló összes import egyoldalú megadóztatásával feldarabolná a meglévő nemzetközi kereskedelmi rendszert.

Eközben a NATO frontvonalában lévő európai államoknak és az ázsiai kormányoknak, például Tajvannak és Dél-Koreának egy kevésbé elkötelezett Fehér Házzal kellene megküzdeniük. Trump már elmélkedett arról, hogy 24 órán belül véget vet az ukrajnai háborúnak, errre utalhat, hogy kész egy kedvezőtlen békeszerződést rákényszeríteni Kijevre, és Tajvan biztonsága iránt is kevésbé lenne elkötelezett:
Ha Peking megtámadja a szigetet, kurvára semmit sem tehetünk ellene
– jegyezte meg egyszer.

Általánosságban elmondható, hogy egy Trump-kormányzat valószínűleg még inkább visszalépne a Közel-Kelettől. Mivel neki nem áll érdekében, hogy az Egyesült Államok biztonságot nyújtson a világnak, kormánya vélhetően kevésbé lenne hajlandó olyan lépéseket tenni, amelyeket a Biden-kabinet tett az Egyesült Királysággal együtt, hogy megvédje a létfontosságú hajózási útvonalakat a huti-támadásoktól.

A Szaúd-Arábiával kötendő nagy üzlet iránti vágy talán arra késztetné Trumpot, hogy foglalkozzon a palesztin kérdéssel, amiről az Ábrahámi Egyezményben nem esett szó, de az október 7-i támadások és a gázai háború után nem lehet figyelmen kívül hagyni. Kevés hihető forgatókönyv van a kedvező közel-keleti kimenetelre, és nincs olyan, amely ne igényelne jelentős amerikai odafigyelést.

Nehéz elképzelni, hogy Trump hogyan tudná összeegyeztetni Izrael támogatását azzal a vágyával, hogy lemondjon az Egyesült Államok közel-keleti kötelezettségvállalásairól.

Egy második Trump-időszak valószínűleg további politikai inkoherenciával járna a Közel-Keleten. Tekintettel Trump parancsára, hogy 2020-ban meggyilkoltassa Kasem Szoleimanit, az iráni Forradalmi Gárda vezetőjét, Bidennél hajlandóbbnak bizonyulhat arra, hogy halálos csapásokat mérjen Iránra, ha amerikai katonákat vesznek célba, vagy visszatérjen ahhoz, amit a „maximális nyomásgyakorlás” politikájának nevezett, amelynek célja, hogy jobb nukleáris megállapodást érjen el.

Egy új Trump-kormányzat szinte biztosan tovább fogja rontani a demokrácia és az emberi jogok mint politikai célok értékét is. A második ciklusában még keményebb menekültekkel szembeni  politikát vinne, a kábítószer elleni háború fokozásával kombinálva.

Az al-Faruq mecset romjai a Gázai övezet déli részén egy izraeli légicsapást követően 2024. február 22-én
Az al-Faruq mecset romjai a Gázai övezet déli részén egy izraeli légicsapást követően 2024. február 22-én
Kép: AFP / Said Khatib

Ölelkezés, poénkodás és távolságtartás

Az első Trump-kormányzat alatt Emmanuel Macron francia elnök és Angela Merkel német kancellár egyaránt megpróbált némi távolságot tartani Washingtontól, hogy minimalizálják a súrlódási pontokat, ugyanakkor megpróbálták betölteni a transzatlanti intézményekben keletkezett vezetői vákuumot, és nagyobb szerepet szorgalmaztak az olyan testületeknek, mint az Európai Unió, viszont nem állt rendelkezésükre az eszközök teljes skálája katonai, politikai, gazdasági és diplomáciai téren, hogy kompenzálják Amerika hagyományos vezető szerepének gyengülését.

A Trumppal való másik bánásmód az ölelgetés és a humorizálás volt, egy olyan stratégia, amely az amerikai elnökhöz passzoló személyiségű vezetők számára volt vonzó. Boris Johnson brit miniszterelnök igyekezett hízelegni Trumpnak, hogy elsimítsa a nézeteltéréseket. Hasonlóképpen, Shinzo Abe japán miniszterelnök is rendkívüli erőfeszítéseket tett, még egy aranyozott golfütőt is adott neki a 2016 novemberi választási győzelme után. Ez az attitűd kifizetődött: Japán jobban járt, mint más amerikai szövetségesek az ázsiai-csendes-óceáni térségben Trump elnöksége alatt.

Egy harmadik megközelítés az utánzás volt. Ez a taktika olyan vezetők számára volt vonzó, akik osztották Trump tekintélyelvű hajlamait, és megértették a látványos eredmények iránti igényét: Orbán Viktor, Recep Tayyip Erdogan, Mohammed bin Szalmán, sőt még Benjámin Netanjahu is.

Trump legnagyobb külpolitikai sikere

Trump legjelentősebb diplomáciai eredménye, az Ábrahám Megállapodások egyszerre mutatta meg ennek a attitűdnek a lehetőségeit és a korlátait. Benjamin Netanjahunak sikerült elérnie, hogy a Trump-adminisztráció közvetítsen egy olyan alkut, amelyet sokáig egy átfogó közel-keleti békerendezés kulcsfontosságú részeként képzeltek el, de Trump forszírozta, hogy Izrael a szükséges engedményeket megtegye, sőt még a palesztin kérdés elismerését sem vállalta. Úgy tűnt, hogy ez a stratégia jól működik egészen addig, amíg a Hamász fel nem robbantotta azt az Izrael elleni október 7-i terrortámadásával.

Végül egy negyedik megközelítés, amelyet néhány külföldi vezető alkalmazott, az volt, hogy ellenséges álláspontot képviseltek. Azok az országok, amelyek a legtöbb gondot okozták Trumpnak (Irán, Észak-Korea, Venezuela), valamennyien ezt az irányvonalat követték. Bár mindegyikük megkapta Trump kényszerdiplomáciájának keményebb változatát – Irán esetében egészen Szoleimani 2020 januárjában történt célzott megöléséig bezárólag –, mindannyian a dacos pozíció megerősítésével zárták Trump első ciklusát, és nem tettek érdemi engedményeket neki.

Kína is a konfrontatív útra lépett, különösen azután, hogy Donald Trump elkezdte feltekerni a vámháború potméterét.

Az ölelkezés, a humorizálás és az utánzás megalázó lehet, mert Trump kiszámíthatatlan viselkedése gyakori vargabetűkkel jár. Ráadásul hosszú távon nem biztos, hogy működik: Japánnak szembe kellett néznie azzal a követeléssel, hogy négyszeresére emelje az amerikai haderő befogadásának költségeit, annak ellenére, hogy Abe lelkesen udvarolt Trumpnak.

A rejtőzködés csak olyan államok számára életképes stratégia, amelyek érdekeit nem nagyon érinti az amerikai hatalom, vagy amelyek plauzibilisen tudják kompenzálni az amerikai kivonulást a meglévő szövetségi struktúrákból. Jelenleg csak Kína rendelkezik azzal a potenciállal, hogy betöltse azt a hatalmi vákuumot, amelyet az Egyesült Államok a szövetségek fókuszpontjaként betöltött hagyományos geopolitikai szerepéből való visszalépése hagyott maga után, de az Egyesült Államok gazdasága továbbra is túl fontos Kína jóléte szempontjából ahhoz, hogy egy valódi rejtőzködő és fedező stratégia életképes legyen.

Hszi Csin-ping kínai elnök és Donald Trump amerikai elnök a G20-ak csúcstalálkozóján Oszakában 2019. június 29-én
Hszi Csin-ping kínai elnök és Donald Trump amerikai elnök a G20-ak csúcstalálkozóján Oszakában 2019. június 29-én
Kép: AFP / Brendan Smialowski
Másrészt az olyan kormányok, mint Kína, amelyek kemény tárgyalási álláspontot képviseltek, gyakran tudtak előnyös üzleteket kötni Trumppal. Ez azért volt így, mert ő annyira alkuképesnek bizonyult, hogy aláásta saját alkupozícióját: az a megállapodás, amelyet Trump kétségbeesetten próbált 2020 elején véglegesíteni Kínával, a szójaexport rövid távú növekedését leszámítva kevés előnnyel járt volna.

Végül pedig azok a vezetők, akik nyíltan szembeszálltak Trumppal, sok feszültséget éltek át, de általában sértetlenül megúszták. Ez különösen igaz volt azokra az államokra, amelyek osztották Trumpnak a liberális nemzetközi rend iránti megvetését. Még az ISIS terrorista csoport is hasznot húzott a keménykedésből: Trump hirtelen véget vetett az ISIS elleni harcnak, mielőtt döntő győzelmet aratott volna.

Ha Washington visszalép, ki örülhet a legjobban?

Az Egyesült Államok szövetségesei számára számos oka van annak, hogy miért lesz nehezebb megbirkózni Trumppal a második ciklus alatt, mint korábban. A második elnöksége elmélyíthetné a regionalizációt, beleértve például a Japán és Ausztrália vagy az Egyesült Királyság és a kelet-európai országok közötti nagyobb együttműködést, de az Egyesült Államok diplomáciai és katonai összeköttetése nélkül.

Párizs és Berlin a korábbinál semmivel sem jobb kilátások ellenére is megpróbálhatja feléleszteni Macron elképzelésének valamelyik változatát egy európai vezetésű biztonsági rendszerről.

Paradox módon, ha Trump diagnózisa a nemzetközi rendről helyes – vagyis ha az Egyesült Államok vezette rend minden előnye megőrizhető lenne Washingtin vezetése nélkül is, ha a szövetségesek felhagynának az „ingyenéléssel” –, akkor a Trump-féle restauráció következményei kezelhetőek lennének. Lehetséges, hogy a többi középhatalom fellépésének valamilyen kombinációja elegendő lehet ahhoz, hogy a fennálló rendet legalább egy ideig egyben tartsa.

Egy amerikai visszavonulás gyorsan átfordulhatna egy olyan világrend összeomlásába, amely közel 80 éve biztosította a viszonylagos globális jólétet nagyhatalmi konfliktus nélkül.

Sok múlna azon, hogy az olyan hagyományos ellenfelek, mint Kína és Oroszország mekkora előnyt akarnának ebből kovácsolni, és milyen gyorsan. Akárcsak az első Trump-elnökség esetében, egy másodiknak is valószínűleg az amerikaiak ellenfelei lesznek a legnagyobb haszonélvezői, mert számtalan új lehetőséget kapnak a fennálló rend megzavarására.

Kína kihasználhatja, hogy Trump nem törődik Tajvan védelmével, és katonai akciókkal foglalhatja vissza a „lázadó” tartományt. Hszi Csin-ping talán csak hátradől, és hagyja, hogy Trump később felégesse az amerikai szövetségi rendszert Ázsiában.

Putyin talán eljátssza a Trump által javasolt „békemegállapodást” Ukrajnával, hogy a Nyugat is ráüsse a pecsétet az orosz hódításokra.

Az orosz vezető arra is építhet, hogy Trump teljesen megvonja a Kijevnek nyújtott támogatást, így Moszka teljes erőből támadhat. Függetlenül attól, hogy melyik utat választják, az ellenfelek valószínűleg hasznosnak látják a Trump-időszakot, hogy aláássák az amerikai dominanciájú hagyományos szövetségi rendszert, amely régóta hatalmuk növelésének elsődleges korlátja.

Donald Trumpot támogató tábla a dél-karolinai Yemassee-ban 2024. február 21-én
Donald Trumpot támogató tábla a dél-karolinai Yemassee-ban 2024. február 21-én
Kép: AFP / Timothy A. Clary

Orbánnak még jól jöhet a Trump 2.0

Azok az arab rezsimek, amelyek segítettek az Ábrahámi Megállapodások létrejöttében, valószínűleg üdvözölnék a tranzakciós diplomácia visszatérését, még akkor is, ha életképes palesztin béketerv hiányában sokkal kevésbé valószínű, hogy a konszolidációra törekvő megállapodásokat kötnének.

Argentína, Magyarország és talán még India populista vezetői is üdvözölnék az új Trump-elnökség által nyújtott fedezetet, hogy ellenálljanak a nemzetközi nyomásnak
– jegyzi meg a politológus professzor.

A Trump Fehér Házba való visszatérésére adott különböző válaszok együttesen egy rendkívül ingatag nemzetközi rendszert eredményeznének, amelyet nagymértékű geopolitikai instabilitás és egy hatalmi vákuum jellemezne a központban. Egy kaotikus amerikai visszavonulás közepette Washington hagyományos szövetségesei és partnerei többnyire életképes eszközök nélkül maradnának kapcsolataik kezelésére.

A nemzetközi kapcsolatok egyik legérdekesebb kérdése, hogy a meglévő globális világrend mennyire rugalmas: meddig képes működni a világ legerősebb hatalmának aktív, konstruktív szerepvállalása nélkül. Erre a kérdésre 1945 óta nem lehet tudni a választ, ha azonban Donald Trump győz novemberben, a világ gyorsan megkaphatja.