Kész, ennyi volt, amit az ukránok ki tudnak hozni a háborúból?

Számos jel utal arra, hogy november lesz a Nemzetközi Megvilágosodás Hónapja az ukrajnai háborúval kapcsolatban,  a legfontosabb ukrán politikusok és katonai tisztviselők sorozatos nyilatkozatai mindenesetre jól előkészítették mindezt. 

Először november 1-jén a Time amerikai hetilap jelentett meg egy terjedelmes cikket, amely bemutatja Volodimir Zelenszkij ukrán elnök növekvő nemzetközi magányát az Oroszországgal vívott háborúban. Egy nappal később a brit The Economistban az ukrán fegyveres erők főparancsnoka, Valerij Zaluzsnij tábornok azt fejtegette, hogy Ukrajna zsákutcába került, és egyik fél sem tudta megtörni a frontot. A napokban pedig a holland NV magazinban az ukrán katonai hírszerzés vezetője, Kirill Budanov már nyíltan kimonda: a háború még sokáig eltarthat.

A kulcsfontosságú katonai tisztségviselőiken keresztül tehát az ukránok arról tájékoztatják a világot, hogy kénytelen-kelletlen elfogadták az amerikai stratégiát: a lehető leghosszabb ideig fenn kell tartani a háborút, hogy az végül Oroszország hosszú távú meggyengüléséhez vezessen.

– egészen más okokból.

Az Onet.pl lengyel portál egy friss elemzésében arról ír, hogy a két nagyhatalom közti összefeszülésben, Ukrajna egy olyan eszköz szerepébe redukálódott, amely jelenleg jobban illeszkedik az orosz, mint az amerikai konfliktuskezelési modellbe.

A lap szerint különösen sokatmondóak Kirill Budanov kijelentései a háború elhúzódásáról. Úgy tűnik ugyanis, hogy az ukrán hadsereg megbékélt azzal a forgatókönyvvel, amelyet megpróbáltak elkerülni, és amelyet az Egyesült Államok és Oroszország kényszerített rájuk.

Pedig tavaly még éppen ő ábrándozott arról, hogy idén májusra felszabadul a Krím, év végére pedig befejeződhet a háború. Igaz ezeket azután gondolta, hogy tavaly az ukránok váratlan sikereket értek el Harkov régió és Herszon város felszabadításában. 

Az ukránok akkor joggal remélték, hogy a tavaly őszi ellentámadás során sikeresnek bizonyult manőverekkel megfordítják az amerikaiak által felvázolt forgatókönyvet. Azóta ismert, mi történt: egy évnyi állóháború, rendszertelenül, sokszor késve érkező fegyverkészletek, amelyek semmiképpen nem tűnnek elegendőnek a hadműveleti szükségletekhez képest. 

A The Economistnak adott interjújában Zaluzsnij érezhető rezignáltsággal ismerte el, hogy az Ukrajnába idén érkezett modern harckocsikra tavaly lett volna a legnagyobb szükség, és a még beígért F-16-os vadászgépek már messze nem lesznek olyan hatékonyak, mert az oroszoknak sikerült javítaniuk a légvédelmüket. 

Még rosszabbul néz ki a helyzet, ha megnézzük a frontra szállított felszerelés mennyiségét a konfliktus két oldalán. Volodimir Dacenko, az ukrán Forbes háborús elemzője és újságírója a napokban írt egy összefoglalót, amely szerint az idei év eleje óta az oroszok átlagosan havi 100 harckocsit szállítanak a frontra. A Kreml még azt is tervezte, hogy eléri a 130-at, de ez technikai problémák miatt meghiúsult. Összehasonlításképpen: a világ legerősebb katonai szövetsége, a NATO havonta 28 harckocsit tudott átadni Ukrajnának.

Persze, az ukrán oldalon modern Challengerek, Leopardok és Abramsok állnak rendelkezésre, kár, hogy a háború jelen szakaszában nincs túl sok lehetőség az áttörésre.  

Még nagyobb a feltűnő aránytalanság, ha a tüzérségről van szó, amely a lövészárokháborúban végzi az operatív feladatok oroszlánrészét. A nyugat havonta nagyjából 13 vontatott tarackot szállított Ukrajnának, míg az oroszok több mint 200-at hoztak a frontra. Persze az ukrán felszerelés minősége itt is felülmúlja az ellenségét, de itt is szembejön a minőség kontra mennyiség probléma, ami megint az oroszok felé billenti a mérleg nyelvét.

Az év eleje óta az Egyesült Államok, az Európai Unió és Nagy-Britannia közösen mintegy 1,5 millió darabot szállított az ukránoknak tűzérségi lövedékből. Ugyanakkor az oroszoknak csak a saját termelésükből 2 milliójuk volt, ehhez pedig hozzá kell adni az észak-koreai 1 milliót és az iráni 300 ezret. Ha a kis Észak-Korea önmaga el tudja látni az oroszokat annyi lőszerrel, mint a nagy Amerika, akkor lehet némi rálátsunk arra, hogy milyen irányt vehet ez a háború – teszi hozzá a lap publicistája. 

Ebben a helyzetben az eredeti amerikai stratégia – vagyis az Oroszország meggyengítését célzó hosszú távú hadművelet – meglehetősen kérdésessé válik. Bár a háború alatt minden országhoz hasonlóan Oroszország is bizonyos mértékig legyengült gazdaságilag, a nyugati szankciók nem töltötték be maradéktalanul a szerepüket.

Moszkva közvetlenül vagy közvetítőkön keresztül továbbra is kereskedik más országokkal. Kína például idén 200 milliárd dollárra növeli a két ország közötti forgalmat. November első két hetében Törökország rekordmértékben vásárolt az uráli olajból, és ezzel 800 ezres tonnás eredményt ért el.

Paradox módon ugyanaz, mint Amerikának, vagyis egy hosszú háborút – igaz teljesen más okból. Elég erősnek érzik magukat ahhoz, hogy a konfliktus elhúzására fogadjanak, valamint az erőforrások kimerülésére és a nyugati társadalmak háborús fáradtságára. 

Ebben pedig lássuk be lehet valami: Nagy-Britannia, Olaszország, Lengyelország – üres fegyverraktárakról számolnak be. Mások, például Szlovákia és Magyarország inkább Oroszország felé kacsingatnak. Arra pedig bárki mérget vehet, hogy akadnak olyan országok, amelyek másfél évnyi keserves pénzügyi erőfeszítések után szívesen visszatérnének az olcsó orosz gázhoz. 

Ebben a háborúban a döntésképtelen és meggyengült Nyugat-Európa hamar a tehetetlen megfigyelő szerepébe kényszerülhet, aki csak arra vár, hogy a feje fölött hozzanak meg döntések.

Ráadásul az izraeli háború is úgy hullott Oroszország ölébe, mint csillag az égből. A Kreml számára nincs jobb egy elfeledett háborúnál, mert akkor áttérhet arra a forgatókönyvre, amelyet számos szomszédos országban már sikeresen alkalmazott.

Budanov tisztában is van ezzel, amikor az NV-nek adott interjújában az egyik ilyen ország példáját idézi: „voltak olyan esetek a történelemben, amikor az államok közötti hosszú háborúk jogilag nem fejeződtek be. Példa erre az Orosz Föderáció és Japán konfliktusa, azon belül is a Kuril-szigetek hovatartozása, amelyről sosem szólt békeszerződés, és már több mint 70 éve fennáll. Itt is nagyon valószínű egy ilyen forgatókönyv, ráadásul az Orosz Föderációnak csillapíthatatlan az étvágya, és az nemcsak a Krímet érinti.”

Oroszország emellett mindig is igen sikeres volt más országok destabilizálásában a meglévő helyi konfliktusok előidézésével vagy felerősítésével, leginkább szeparatista mozgalmakon keresztül. Ez a helyzet a Grúziától elszakadt Dél-Oszétiával, a Moldovától elszakadt Dnyeszteren túli területtel és az Azerbajdzsán és Örményország között sokáig vita tárgyát képező Hegyi-Karabahhal. És persze pontosan ez a szerepe az ún. Donyecki Népköztársaságnak és Luhanszki Népköztársaságnak is.

Ha a nyugat nem hajlandó Kijevet támogatni, Ukrajna még gyorsabb ütemben kezd gyengülni, és így még könnyebb prédájává válik a szomszédos hatalomnak. Mégis hogy veheti fel a versenyt az ukrán minőség az orosz mennyiséggel a fronton?

Washingtonban vajon fontolgatják valamelyik megoldást? A közelgő választások előtt egyre több republikánus nyilatkozik arról, hogy nem hajlandó segíteni Ukrajnának. Nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy világos legyen: a csökkenő lelkesedés kevésbé minőségi berendezéseket eredményez.

Az új technológiák bevezetése pedig még kevésbé tűnik valószínűnek. Az amerikaiak joggal tartanak attól, hogy az oroszok kezébe kerülnek, ami lehetővé tenné számukra, hogy pótolják a lemaradást. Minden arra utal tehát, hogy a legoptimistább forgatókönyv Ukrajna számára a front jelenlegi formájában való megőrzése.