Sokan próbálják megfejteni, hogy miért vadult meg ilyen mértékben a hazai infláció, miért emelkednek gyorsabban az árak, mint máshol Európában, és miért válnak a termékek még leértékelődő forint mellett is drágábbá, mint a szomszéd országokban. A külső hatások sok más országot is ugyanúgy érintettek, mint bennünket; ami érdemi eltérést jelent, az a leértékelődő hazai valuta.
Időben és térben egyedi jelenség
Jogosan merül fel további érvként, hogy az ársapkás termékek veszteségét más termékek viselik, és hogy a különadók is megdobják az árakat, ezek azonban önmagukban nem indokolnak két-háromszoros emeléseket. A folyamat tulajdonképpen példa nélküli, még a kilencvenes évek egyébként magas inflációjában sem zajlott ilyen, így kell, hogy legyen még valamilyen speciális ok.
A legkönnyebben akkor lehet képet alkotni a folyamatról, ha megpróbálunk utánanézni, hogy az eladó, amikor dönt az arról, milyen megfontolások alapján teszi ezt. Gondoljunk bele: az árak nem csak úgy maguktól vannak, és nem is a millió akarat alakítja őket, mint a tőzsdén vagy a nagy devizák piacán, hanem a termék eladója hoz egyedi döntést minden árucikknél.
A döntéshozók
Természetesen egy termék, mire a vásárlóhoz jut, egy egész láncolaton átmegy, így a gyártónak/termelőnek is van egy eladási ára, utána következik a nagykereskedő, majd a kiskereskedő, de lehet még importőr cég, vagy más közvetítő is a láncban. Mindegyiküknek döntenie kell az árról, azonban náluk erősebb korlát van, hiszen a konkrét vevők nagy tételben vásárolnak, így komoly alkupozícióban vannak.
A fogyasztók azonban legfeljebb mérgelődnek a megemelt árak láttán, esetleg lemondanak egy-egy termékről, ám az összhatás csak hosszabb távon, az értékesítés mennyiségének visszaesésekor jelentkezik. A legkönnyebben így a fogyasztói árról döntést hozó személy tudja megemelni az árat.
Inflációs pszichózis
A megkérdezett kiskereskedők a közelmúltban azt válaszolták: azon túl, hogy az ő beszerzési áruk is nő, ők már a jövőbeni várakozásuk szerint hozzák meg a döntést. Arra számítanak, hogy a másik kereskedő is emel, azt is látják, hogy a kétségbeesett vásárlók is félnek az emeléstől, ezért esetenként az egyre magasabb árakon is betáraznak egy-egy termékből, ráadásul a szállítók is érzik a kisebb ellenállást, és emelni próbálnak. Így a döntés pszichológiai lesz:
az árról döntést hozó személyt is elkapja az inflációs pszichózis, és így önbeteljesítővé válik a folyamat.
Mondhatjuk, hogy ez teljesen irracionális dolog, és valóban az. Fundamentálisan csak akkor lenne indokolható, ha a jegybank egyre csak nyomtatná a pénzt, az állam túlköltekezését semmi nem fedezné, így végülis a lakosság tenné ezt az inflációs elszegényedés által. Erre látunk példát némelyik országban: Argentína és Törökország jellegzetes példa most, de vannak más fejlődő országok is, ahol ez zajlik.
Derült égből villámcsapás
Magyarországon azonban erről szó sincs, még ha szerepet is kap a korábbi extrém laza monetáris politika és rengeteg keresletélénkítő intézkedés, valamint a hitelezés gyors felfutása. Az állam kötvénykibocsátással fedezi a költségvetési hiányt, ebből csak annyi fedezetlen, amennyit a jegybank az eszközvásárlási program során megvásárolt.
Az ok leginkább abban kereshető, hogy az igen alacsony infláció hosszú évei után hirtelen jött az áremelkedési hullám, és rendkívüli dinamikával gyorsult, amiben már lehet szerepe az említett egyedi tényezőknek. Egy évvel ezelőtt még alig képzelt valaki jelentős inflációt, most pedig hirtelen itt vannak hetente az áremelések, és a kereskedőket is beleértve senki nem érti, mi zajlik, ezért szaladnak a folyamat után, tovább gerjesztve azt.
Ismerős folyamat
Ez a lélektani hatás nagyon is ismerős a tőzsdéken, deviza-, és árupiacokon. Egy-egy részvényben, devizában, mezőgazdasági terményben vagy energiahordozóban megindul az áremelkedés, sokak meglepetésére folytatódik minden konkrétnak tekinthető indok nélkül, és végül őrületbe csap át, amikor meredek az áremelkedés.
Egyszer csak, amikor már senki nem tudja elképzelni, hogy valaha még eshet is az ár, hirtelen megfordul a piac, és ugyanúgy zuhannak az árak, ahogy addig emelkedtek, és aztán az esés nem akar véget érni.
Hatás és ellenhatás
A jó hír az lehet, hogy ez az irracionális folyamat ugyanúgy megszakad, mint a befektetési piacokon szokott, sőt, átcsap az ellenkezőjébe. Ez persze máshogy zajlik, mint mondjuk a részvényeknél, ahol bármeddig eshetnek az árak: a kiskereskedelemben azért alulról erős korlátok vannak. Az előállítás, szállítás, értékesítés költségei adottak, ugyanakkor,
ha a vevők vásárlóereje megcsappan, akkor hirtelen újra indul a verseny és óhatatlanul sor kerül a túlzottan magasra emelt árak mérséklésére.
Ezt a folyamatot immár elősegítheti, hogy az energiaárak tartósan visszatértek a háború előtti szintre, a forint árfolyama is stabilizálódott, emellett a fejlettebb országokban (USA, Németország) már a lassulás jeleit mutatja az infláció, és még arra is van remény, hogy idén év végén valóban megszűnnek, vagy jelentősen csökkennek a kiskereskedelmet is sújtó extraprofitadók.
Most még nehéz elképzelni
Sokan nehezen tudják elképzelni, hogy a piaci árak akár csökkenhetnek is, de ne felejtsük el, hogy a múlt évtized közepén volt olyan év, amikor a hazai infláció is negatív volt, és azt se, hogy békeidőben az áruházláncok gyakran hirdetnek akciókat, amikor nagy kedvezménnyel adnak egyes termékeket, és egy-egy ilyen akció hónapokig is eltarthat.