Hozamkonvergencia sincs

A kétezres évek elején valódi döntési alternatívát jelentett, hogy Magyarország egy "mielőbbi" (4-6 éves felkészülési időszakot feltételezve kitűzött) vagy valamely későbbi időpontot válasszon az euró bevezetésére, és értelmesen lehetett mérlegelni azt a kérdést is, hogy az önálló valuta megtartása vagy feladása járna-e jelentősebb rövid, illetve középtávú előnnyel.

A kétezres években folytatott gazdaságpolitika - a mielőbbi csatlakozás céljának gyakori hangoztatása ellenére - nem hozta közelebb az országot az euróövezeti tagsághoz. A 2010. tavaszi kormányváltást követő gazdaságpolitikai fordulat s az azóta követett gazdaságpolitika az Európai Uniótól való eltávolodáshoz vezetett. Magyarország 2012-ben - éppen az euróövezeti válság kellős közepén - olyan helyzetbe került, hogy már nem az előnyök realizálása, hanem a veszteségek minimalizálása miatt szükséges az euróbevezetés kérdésével foglalkoznunk. Bármennyire is tisztázatlan ugyanis, hogy mikorra sikerül úrrá lenni az euróövezet válságán, s egyelőre az uniós irányítási rendszer átalakítása sem befejezett, Magyarország számára az euróövezeten kívüli lét egyértelmű hátrányokkal jár, a csatlakozáshoz szükséges feltételek megteremtéséből viszont sokat nyerne az ország.

A magyar gazdaság helyzetét ugyanis a következők jellemzik:

- a gazdaság egyre távolabbra került az euróövezeti csatlakozást lehetővé tevő (régi és újabb) feltételek teljesítésétől;

- a gazdaságot súlyosan érinti a saját valuta valamennyi hátránya (a valutaárfolyam szélsőséges kilengései, a makrostabilitást aláásó és az inflációt, illetve az inflációs várakozásokat fokozó jelentős valutaleértékelődés);

- a gazdaság az önálló monetáris politikának lényegében semmiféle előnyét nem élvezi, mozgásterét a jelentős belföldi devizaadósság mellett a kormány gazdaságpolitikája miatti hektikusan változó piaci hangulat és a megemelkedett országkockázat is beszűkítette;

- az ország nem rendelkezik olyan hosszabb távú stratégiai programmal, amely az euróövezeti hivatalos (régi és új) feltételeken túl biztosíthatná, hogy az euróövezeti csatlakozást követően kihasználja a potenciális előnyöket. E nélkül pedig még akkor sem célszerű bevezetni az eurót, ha a hivatalos kritériumokat képes lenne teljesíteni.

Az euróövezeti csatlakozás peremfeltételeinek változása

Mind a külső körülmények változása - az euróövezet válságjelenségei, felbomlásának rémképe, a korábban ígéretesen fejlődő tagországok súlyos gazdasági nehézségei és az Európai Unió irányításának reformja -, mind pedig a hazai politikai és gazdaságpolitikai közelmúltbeli fejlemények - különösen az ország állampapírjainak leminősítése a befektetésre nem ajánlott kategóriába - jelentősen befolyásolják Magyarország euróövezeti csatlakozásának kilátásait és feltételeit. A 2007 közepétől kibontakozó válság felszínre hozta az euróövezet szabályozási hiányosságait, amire válaszul 2008 óta az EU irányítási rendszerének teljes átalakítása zajlik, s ez a folyamat még nem ért véget.

Neményi Judit
Kép: Napi Gazdaság, Marton Szilvia

A fogadókészség tekintetében is van bizonytalanság, bár az euróövezeti belépés feltétele - az azonos elbírálás elve alapján - a jövőben csatlakozókra nézve is a maastrichti kritériumok fenntartható módon való teljesítése. Ugyanakkor a szabályozási-irányítási rendszer általános felülvizsgálatával és átalakításával az elmúlt évtizedekhez képest sokkal összetettebbé váltak mind az euróövezeti, mind pedig az azon kívüli tagállamokkal szembeni a követelmények. A stabilitási és növekedési egyezmény megerősítése és kibővítése az úgynevezett hatos jogszabálycsomaggal, s azon belül a túlzott egyensúlytalansági eljárás (EIP) az euróövezeten kívüli tagokat is érinti, még ha a szigorú szankciók rájuk nem is vonatkoznak. Emellett a közös valutaövezet fenntarthatósága érdekében nagyobb gazdaságpolitikai koordinációra van szükség, s az ennek megteremtésére létrehozott euró-plusz egyezmény minden euróövezeti tagra vonatkozik. Ahhoz, hogy az euró bevezetésekor Magyarország már teljesíthesse az euróövezeti koordinációs követelményeket, gazdaságpolitikájának közelednie kell ezekhez. A 2012. január végén 25 uniós tagország által kötött, a Gazdasági és Monetáris Unió stabilitásáról, koordinálásról és irányításról szóló egyezményhez Magyarország is csatlakozott. Ezek betartását akkor is gazdaságpolitikai célként kellene kezelni, ha egyelőre nem mindegyik pont vonatkozik az euróövezeten kívüli tagországokra.

Vajon az elhúzódó külső és belső válság, valamint a jövőt illető bizonytalanságok közepette érdemes-e egyáltalán arról elmélkedni, hogy milyen stratégiát kellene követni a közös valuta bevezetéséhez? A válasz egyértelműen igen, mert ha a magyar gazdaságpolitika alakítása ettől a szemponttól függetlenítve és az uniós változásokat szem elől tévesztve halad előre, akkor előfordulhat, hogy a magyar kormány által az elmúlt évben jelszóként használt "elrugaszkodás az euróövezettől (a válságtól)", valójában az Európai Uniótól való leszakadáshoz és az euróövezeti belépés nyújtotta esélyek elszalasztásához vezet.

Az euróövezeti csatlakozás kritériumainak teljesítése

A 2000-es évek első felében végzett vizsgálataink alapján arra jutottunk, hogy az euró megalapozott, de mielőbbi bevezetése érdekében állna az országnak, mert az euróövezeti belépés és tagság követelményeit az euró bevezetéstől függetlenül is teljesíteni kellene egy kiegyensúlyozott növekedési pálya érdekében, miközben euróövezeti tagként komoly kockázatoktól szabadulhatna meg az ország. Ez a megállapítás akkor is érvényes marad, ha az átalakult követelményrendszert vizsgáljuk meg. Az euróövezeti követelmények (a maastrichti kritériumok, a kibővített stabilitási és növekedési egyezmény, európlusz egyezmény) teljesítése támogatná a felzárkózási pályára való visszatérést. A magyar gazdaság azonban ma még távol áll ezek teljesítésétől.

A maastrichti kritériumok és a 2005 márciusában elfogadott stabilitási és növekedési egyezmény - vagyis a "régi" kritériumok - teljesítése sem biztosított, ha nem sikerül rövid időn belül tartós növekedési pályára "visszanavigálni" az országot. Csak ez garantálhatná a költségvetési középtávú cél "trükkmentes" (egyszeri bevételek bevonásától mentes) teljesítését és az adósságráta folyamatos csökkentését.

A folyó fizetési mérlegben fordulat következett be, és az előző évtizedben fenntarthatatlanul magas hiányt jelentős többlet váltotta fel. Ez a kibővített stabilitási kritériumrendszer szerint pozitívan értékelhető fejlemény valójában nem tekinthető kedvezőnek, mert a gazdaság tartós lelassulásának, a nyomott belföldi keresletnek a következménye. Ezért a beruházás-megtakarítási mérleg várható alakulása egyelőre nem mérhető fel.

A maastrichti inflációs kritérium teljesítése igen távolinak tűnik, mert még a jelenlegi nagyon nyomott belső piaci viszonyok között is messzebb kerülünk a 3 százalékos inflációs céltól (pedig az is meghaladja a maastrichti követelményt). A magyar kormányok azonban sohasem tekintették fontosnak a kiszámítható alacsony inflációs környezet kialakítását, s a különböző egyszeri inflációs sokkok (áfakulcsemelés, jövedéki adók, extra termékadók, különadók) sorozata ma is napi gyakorlat, a 2012-es költségvetési lyukak befoltozásának egyik eszköze. Ábránkon, amely az államháztartási egyenleg és az infláció kapcsolatáról ad képet, jól látszik, hogy 2010 óta is a korábbi minta ismétlődik, ez pedig magasan tartja az inflációs várakozásokat.

Az árfolyam-stabilitás előmozdítása sem szerepel a kormányzati célok között. A kormány - tévesen - "a Magyar Nemzeti Bank ügyének" tekinti a forintárfolyam alakulását, jóllehet a forint leértékelődésében és hektikus mozgásában saját gazdaságpolitikájának piaci értékítélete tükröződik. Az állami és magán-devizahitelek magas aránya miatt a gazdasági és pénzügyi stabilitást is veszélyezteti, ha jelentősen gyengül a forint, de az is, ha nagy az árfolyam volatilitása. Az államadósságnak a GDP-hez mért aránya - a növekedési problémák mellett - éppen a nagy leértékelődés miatt nem mérséklődött, holott a Nyugdíjreform és Adósságcsökkentő Alaphoz került állampapírok bevonása jelentősen csökkentette az államadósságot. Mivel a kormány szándékai kiismerhetetlenek, nem kizárt, hogy a gazdaság fellendítése érdekében az árfolyam gyengítésének veszélyes fegyverét is használni kívánja. Ez azonban bumerángként csaphat vissza, mivel az ország stagflációs állapotba kerülhet.

Nem meglepő, hogy mindezek miatt a hozamok konvergenciájáról sem beszélhetünk. Magyarország kockázati felára - bár alacsonyabb, mint az euróövezeti krízisországoké - ismét a fenntarthatóságot veszélyeztető szintre emelkedett, amiben döntően hazai gazdaságpolitikai okok játszanak szerepet.

Magyarország egyre távolodik

Távolodunk az európlusz követelményektől

Nem tisztázott, hogy az európlusz egyezmény követelményeit miként kérik majd számon az euróövezeti csatlakozáskor. Az euróövezeti tagországok számára ugyanis kötelező lesz ezek betartása a gazdaságpolitikáik harmonizálása érdekében. Kérdés, hogy mi a helyzet akkor, ha egy tagállam, mint Magyarország, a belépés előtt nem vállalta a tagságot az európlusz rendszerben. Helyzetünket nehezíti, hogy az európlusz követelmények teljesítésétől a jelenlegi gazdaságpolitika éppen távolodik. Az új adórendszer, az ebből következő nagymértékű minimálbér-emelés és béremelési kényszer a gazdaságban, a foglalkoztatás közmunkára alapozott növelése, illetve a nyugdíjrendszer visszaterelése az állami pillérbe (amely egyelőre nem kezeli a társadalom öregedéséből fakadó jövőbeli kötelezettségek problémáját) - mindez szöges ellentétben áll az euróövezeti tendenciákkal.

Mindezeken túl sajátos problémát jelent a devizaadósság, azon belül a nem euróban kötött lakossági hitelek relatíve magas állománya. Amíg a pénzügyi válság kitörésekor (2008-2009-ben) "csak" a magánszektor devizahitelei jelentették a sérülékenység fő forrását, addig 2010-2011-ben már az államadósságon belül is körülbelül 50 százalékra nőtt a devizában denominált állomány. A devizahitel-probláma eddigi kezelése (árfolyamgát és végtörlesztési konstrukciók) a súlyos helyzetben lévő adósokon nem segít, a bankok protfólióját rontja és ellene hat a növekedés beindulásának.

Oblath Gábor
Kép: Napi Gazdaság, Marton Szilvia

Mindebből az következik, hogy 2012 közepén sem a feltételek, sem a kilátások nem állnak összhangban Magyarországon az euró bevezetésével. Még akkor sem lenne egyszerű az euró közgazdaságilag megalapozott bevezetését előkészíteni, ha a mai, az EU-tól távolodó gazdaságpolitika az eurókonvergencia irányba fordulna.

Nagyon veszélyes az élet az euróövezeten kívül

A valódi kérdés mégis az, hogy jól működhet-e a gazdaság az euróövezeten kívül akkor, ha nem közelít az euróövezeti csatlakozás feltételeihez? Amellett érvelünk, hogy nem. Az elmúlt két év gazdaságpolitikája jórészt éppen azért bizonyult fenntarthatatlannak és rendkívül költségesnek, mert tartalmában nem törekedett az eurókonvergenciához szükséges feltételek teljesítésére. A gazdaságpolitikának - a cseh mintát követve - a stabilitásra és a felzárkózásra kellene törekednie, és ennek keretében teljesíteni kellene az euróövezeti csatlakozás kritériumait is. Csak ekkor nem jelentene nagyobb kockázatokat a kivárás (akár 2020-ig) - feltéve, hogy ez gazdaságilag ésszerűbbnek látszik, mint a csatlakozás.

Az euróövezeti tagság kockázatai

Az euróövezeti válság és recesszió elhúzódása nem vezethető le csupán egyes tagországok hibás gazdaságpolitikájából. Bebizonyosodott, hogy a stabilitási és növekedési egyezményre alapozott intézményrendszer nem elégséges egyes tagországok, illetve a valutaövezet egésze stabilitásához. A nehéz helyzetbe került Görögország, Írország, Olaszország, Portugália és Spanyolország (GIIPS-országok) tapasztalatai országonként más-más példákat mutatnak a közös valutaövezetben lehetséges kockázatokra. Ilyen a reálgazdasági felzárkózást kísérő gyorsabb infláció, amely - a közös nominális kamat folytán - túl alacsony reálkamatot és buborékokat okozhat, illetve a termelékenység növekedéséhez viszonyítva túlságosan gyors nominális béremelkedés.

Kép: Reuters

A valutaövezethez való csatlakozás időpontjában a fő kockázatot a túlértékelt árfolyamon való belépés jelenti, ami a későbbiekben fenntarthatósági problémákat okozhat. Az államadósság-válságok kialakulásához azonban nemcsak az járult hozzá, hogy a kormányok nem tartották kézben az állami költekezést (ez Görögországot és részben Portugáliát jellemzi), hanem az is, hogy nem tudták idejében kezelni a közös valuta bevezetését követő túlfűtöttséget (Írország, Spanyolország). Az utóbbi két országban a külső egyensúly hiánya úgy öltött veszélyes méreteket, hogy közben költségvetési mutatóik példásak voltak, és a gazdaság dinamikusan növekedett: ezen esetekben a magánszektorban kibontakozott kezeletlen folyamatok, valamint a bankrendszer ezáltal keletkezett veszteségei állnak az államadósság-válság hátterében.

Az euróövezeti intézményrendszer hiányosságai - az Európai Központi Bank korlátozott jogosítványai, illetve ezek merev értelmezése, az európai végső hitelezői szerep tisztázatlansága és a válságkezelő intézmény hiánya - a hatékony válságkezelés akadályát jelentették. A kialakult feszültségek kiigazítása saját valuta és monetáris politika nélkül nagyon nehéz. Az euróövezeten belüli fertőzés kezelése - saját központi bank hiányában - sokkal költségesebb kiigazítást követelhet a bajba jutott tagországtól, mint egy hiteles jegybankkal rendelkező feltörekvő gazdaságtól. Az euróövezeti tagságnak is vannak tehát buktatói, ezekre azonban - az eddigi tapasztalatokra támaszkodva - fel lehet készülni. Az uniós irányítási rendszer átalakítása pedig a rendszerszintű kockázatok orvoslását szolgálják.

Mi lett az eurócsatlakozás után Szlovákiával? - következtetések

Az euróövezethez csatlakozott közép-kelet-európai országok tapasztalatai

Az euróövezeti tagságra való felkészülésnél Szlovénia, Szlovákia és Észtország tapasztalatai azt mutatják, hogy a maastrichti inflációs és árfolyam-kritérium teljesíthető jelentősen eltérő monetáris és árfolyamrendszerekben is, a költségvetési feltétel teljesítése pedig döntően politikai elhatározás kérdése, ám e kritériumoknak való megfelelés távolról sem jelent biztosítékot arra, hogy egy ország érdemben felkészült a valutauniós tagságra.

Az euróövezethez 2007-ben csatlakozott Szlovéniában az euró átvételét követően felgyorsult az infláció és a béremelkedés, és az addig rendkívül stabil gazdaság szinte iskolapéldát szolgáltatva csúszott bele a saját monetáris politika nélkül nehezen kezelhető problémahalmazba: alacsony reálkamat, hitelezési buborék, a külső egyensúly romlása, majd súlyos recesszió, amely megrendítette az államháztartás és bankrendszer stabilitását is. Az euróövezeti csatlakozás után Szlovénia ár- és költség-versenyképességi mutatói is számottevően romlottak.

Mindezeket a kedvezőetlen fejleményeket egyfelől egy (nyilván politikusok által is táplált) társadalom-lélektani jelenséggel - a Görögországban és Portugáliában is tapasztalt "nagy megkönnyebbüléssel" - magyarázzuk: azzal, hogy a felkészülés éveiben megkövetelt kollektív önmérséklet (a makrostabilitás szempontjainak érvényesítése az ár- és bérváltozásokban) a csatlakozást követően megszűnt. Emellett azonban Szlovéniában intézményi változás is történt: átalakították (vagyis megszüntették) az addig eredményesen működő kollektív bérmegállapodási rendszert. Ez hibának bizonyult. Az euró bevezetésével együtt nem megszüntetni, hanem megerősíteni kell azokat az intézményeket és mechanizmusokat, amelyek előmozdíthatják a nemzetgazdasági szintű termelékenység és a bérek alakulása közötti összhangot - különösen egy olyan országban, amelyben az alacsony inflációnak nincsenek évtizedekre visszanyúló hagyományai. (Szlovéniában a 2000-es évek elején még 8-9 százalék körül alakult az infláció.)

Azzal egyidejűleg, hogy egy ország örökre lemond arról a lehetőségről, hogy a valutaárfolyam változása révén korrigálja makrogazdasági egyensúlyhiányát - pontosan erről a lehetőségről mond le az euró bevezetésével -, ki kell alakítania azokat mechanizmusokat is, amelyek megelőzik az árfolyamváltozást szükségessé tevő hazai folyamatok kialakulását. E mechanizmusok között kitüntetett szerepe lehet a nemzetgazdasági szintű bérmegállapodások rendszerének, amely Szlovéniában rendkívül hatékonynak bizonyult, hiszen az euróövezeti csatlakozásig passzív árfolyam-politika mellett és lényegében növekedési áldozat nélkül segítette elő a folyamatos dezinflációt.

Szlovákia sajátos körülmények között, a 2009-es recesszió idején vezette be az eurót. A felkészülés időszakában okos monetáris politikát folytatott, a valuta felértékelődése mellett (de a jelentősebb túlértékeltséget elkerülve) teljesítette a maastrichti inflációs feltételeket. Eközben költségvetési stabilitásra törekedett, és sikerült megakadályoznia a túlzott hitelexpanziót, továbbá a (nem euróban való) devizahitelezés elterjedését. Mindamellett, a válság - az euróövezethez történt csatalakozástól függetlenül - felhívta a figyelmet Szlovákia költségvetésének rendkívüli sebezhetőségére: felszínre kerültek azok a költségvetés-szerkezeti problémák, amelyeket a gyors gazdasági növekedés elfedett.

Kép: Reuters

Az euró bevezetésének évében a GDP 8 százalékára nőtt az államháztartási hiány, amely a gazdaság élénkülését követően sem mérséklődött számottevően. Szlovákia kezdeti folyamatai kedvezőbbek, mint Szlovéniáé az euró bevezetést követő harmadik évben. Az infláció és a béremelkedés nem gyorsult fel, ám ez a bevezetés évében tapasztalt gazdasági visszaeséshez, valamint ahhoz köthető, hogy az árfolyam-begyűrűzés hatása éveken át tartott. Nyitott kérdés azonban, hogy ha Szlovákiában ismét gyorsul a reálgazdasági konvergencia, akkor a gazdaságpolitika hogyan kezeli az euróövezetét meghaladó infláció következményeit.

Észtország számára az euró bevezetése valószínűleg nem jár lényeges változásokkal. Az ország ugyanis - szilárdan rögzített árfolyamrendszerével - az euróövezeten kívül nemcsak átélte, de a valutaövezet tagországaiban megszokottnál erőteljesebb módszerrel - "belső leértékeléssel", vagyis számottevő nominális bércsökkentésekkel - kezelte is azokat a makrogazdasági feszültségeket, amelyeket a saját valuta (és így a módosítható árfolyam) feladásával kezelhetetlennek tartanak. Ezt azonban nem követendő példának, hanem erős figyelmeztetésnek tekintjük: a "belső leértékelés" recesszió idején fokozza a gazdasági visszaesést, ezért egy olyan országnak, amely saját valutájának feladására készül, mindent meg kell tennie azért, hogy megelőzze a "belső leértékelés" kényszerét.

Az euró bevezetésének magyarországi feltételeiről

Amikor a magyarországi feltételekről beszélünk, akkor a maastrichti kritériumoktól megkülönböztetjük azokat a magunkkal szemben támasztandó követelményeket, amelyek alapján érettnek minősíthetjük gazdaságunkat és társadalmunkat az euróövezeti tagságra. Mit kell még tennünk - a külső követelményeknek való megfelelésen túl - ahhoz, hogy elkerülhetők legyenek az euróövezeti csatlakozás esetleges hátrányai? A válaszhoz alkalmas kiindulópontot kínálnak az euróövezethez csatlakozott közép-kelet-európai országok tapasztalatai.

Azon intézmények és mechanizmusok megteremtése és megbízható működése a legfontosabb, amelyek elháríthatják az árak és a bérek túlzott emelkedésének veszélyét. A termelékenységhez képest túl gyors béremelkedés versenyképességi problémákat okoz, amelyeket a valutaunióban utólag rendkívül nehéz korrigálni. A fejlett országokét számottevően meghaladó infláció és a közös nominális kamat együttesen a gazdaság állapota által indokoltnál alacsonyabb (negatív) reálkamathoz vezethet, ami ugyancsak fokozhatja a makrogazdasági instabilitást. Éppen ezért a gyors reálgazdasági konvergenciát kísérő egyensúlyi infláció is gondot okozhat (bár ez esetünkben kevéssé valószínű), amelyeket csak makroprudenciális eszközökkel lehet kezelni. Mindenesetre érdemes figyelemmel kísérni Szlovákia ezzel kapcsolatos tapasztalatait és alkalmazott megoldásait.

Úgy véljük, hogy az MNB legutóbbi konvergenciajelentése jól ragadja meg az euró bevezetésének legfontosabb hazai követelményeit. A tanulmány készítői négy követelményt emelnek ki: az alacsony szinten stabilizálódó inflációs várakozásokat, a költségvetés mozgástérének kitágítását, a hatékony makroprudenciális szabályozás kialakítását, valamint a munkapiaci alkalmazkodóképességet javító intézményi változtatásokat.

Az a vélemény, hogy a csatlakozás áldozatokkal járhat, mára úgy fogalmazható át, hogy beigazolódott: nem szabad előre elkölteni az euró bevezetésétől várt többletjövedelmet. Az euró bevezetésének előnyei csak az előzőkben vázolt feltételek teljesülése esetén bontakozhatnak ki. Ahol viszont az euróövezeti csatlakozás egy felfelé ívelő spirált indít be, ott minden eszközzel azon kell őrködni, hogy ez ne vezessen buborékok és túlfűtöttség kialakulásához, és a gazdaság kiegyensúlyozott fejlődési/felzárkózási pályán maradjon. Az európai gazdasági kormányzás átalakítása ebben segíti a nemzeti gazdaságpolitikákat.

A kibővített stabilitási és növekedési, valamint az euró-plusz egyezmény követelményeit áttekintve, arra a következtetésre jutunk, hogy Magyarország érdekében egyértelműen az áll, hogy mielőbb megfeleljen az euróövezeti tagság valamennyi külső (régi és új kritériumok), és belső (felkészültségi) követelményének, ugyanis ez biztosíthatja a gazdasági stabilitás helyreállítását és a felzárkózási pályára való visszatérést. A gazdaságpolitika iránti hazai és nemzetközi bizalom visszaszerzéséhez nem újabb csatlakozási időpontok bejelentése, hanem az szükséges, hogy a kormány gazdaságpolitikája (konkrét tervekkel megalapozottan) hiteles elkötelezettséget fejezzen ki a valutaövezeti tagság feltételeinek megteremtésére és fenntartására. Az euróövezeti csatlakozás kérdése azonban csak akkor kerülhet napirendre, ha a magyar gazdaságpolitikában a 2012 elejére kialakult súlyos bizalmi válságot sikerül megnyugtatóan kezelni. A megoldás szimbólumává vált az IMF készenléti hitel elnyerése, de valójában ennél sokkal többről van szó. A gazdálkodást befolyásoló összes olyan feltétel megváltoztatására van szükség, amely az elmúlt másfél évben Magyarországon meggátolta a beruházásoknak és a gazdaság egészének növekedést.

Végül és a legfontosabb: csak akkor szabad az euróövezetbe belépni, amikor magától a csatlakozástól a gazdaságpolitika már nem remél hitelességi előnyöket. Ez biztosíthatja, hogy a valutaövezeti tagság mikro- és makrogazdasági előnyei tartósan érvényesüljenek. Csak akkor helyes a saját valutát - és ezzel a valutaárfolyam változásának lehetőségét - feladni, ha már létrejöttek és stabilan működnek azok az intézmények és mechanizmusok, amelyek - különösen a bérek és a hitelezés alakulását tekintve - képesek megelőzni az árfolyamváltozás nélkül szinte kezelhetetlen makrogazdasági egyensúlytalanság kialakulását. Jóllehet az EU irányítási reformja keretében kialakított szabályok is ezt szolgálják, azonban a makrogazdasági stabilitás tradícióit és kultúráját nélkülöző ország nem hagyatkozhat csupán a külső előírásokra - azokat saját problémáihoz igazodó belső megoldásokkal kell kiegészítenie és megerősítenie.

Neményi Judit - Oblath Gábor