Néhány napja Oroszország-szerte megünnepelték a Krím annektálásának harmadik évfordulóját és ugyancsak három évvel ezelőtt kezdődött el a délkelet-ukrajnai polgárháború, ami valójában rejtett orosz invázió Ukrajna ellen.

Akkor úgy tűnt, hogy a történet végén a támadó fél jelentős területi nyereséggel szállhat ki a konfliktusból - kezdi háttércikkét a Moscow Timeson Ian Bond, a Centre for European Reform külpolitikai kutatásokkal foglalkozó osztályának igazgatója. Az akciók céljaival kapcsolatban nem hagynak kétséget Vlagyimir Putyin orosz államfő jól ismert nézetei.

Kapcsolódó

Van, volt és lesz

Putyin úgy véli, hogy Ukrajna és Fehéroroszország függetlensége Oroszország anyácskától csak történelmi hiba. Szerinte az orosz a világ egyik, ha nem a legnagyobb etnikuma, amelyet jelenleg politikai határok szakítanak szét részekre. Ezt hallva a szomszédos országok elitje - tudván, hogy társadalmukban jelentős orosz kisebbség él - a szívéhez kapott. Nem lehetett ugyanis biztos benne, hogy ez a megjegyzés nem a határrevízió igényének bejelentése volt-e.

Vége a sokknak, de...

Úgy tűnik, három év elteltével kissé megnyugodhatnak. Putyin nagy projektje láthatóan kudarcot vallott. Ezzel egyidejűleg azonban a Nyugat sem lehet büszke magára: Kelet-Európa országait befagyott orosz konfliktusok pöttyözik, jövőjük teljesen bizonytalan.

Az EU és a NATO is elhúzta a belépés mézes madzagját a volt Szovjetunió függetlenné vált Európához közeli tagköztársaságai előtt (Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Grúzia, Moldova, Örményország, Ukrajna) ám miután Oroszország 2008-ban megszállta Grzúziát és 2014-ben szétszaggatta Ukrajnát, kiderült, hogy a kisujját sem mozdítja ezekért az államokért.

Moszkvának világosabb víziója van a régióról. Putyin 2012-es harmadik elnökké választása után felerősítette azokat az erőfeszítéseket, amelyek célja a volt szovjet tagköztársaságok bevonása Oroszország "különleges érdekeltségének" körébe. A katonai és gazdasági expanzió azonban olyanokat is szembe fordított a nagy szomszéddal, akik nyitottak lettek volna a barátkozásra.

Senki földjén

Kevés nyugati vezető fogadná el, hogy Oroszországnak vétójoga legyen szomszédai külpolitikájában. Még kevesebben vannak azonban közöttük, akik hajlandóak lennének hadakozni az oroszokkal. Azok a kelet-európaiak, akik országuk nyugati mintára történő átszervezését akarják, csalódottan láthatják, hogy a Nyugat képtelen tiszta szívéből támogatni őket.

Mit tehetnek önerőből?

Mindenekelőtt biztosíthatnák a jog uralmát az országukban, mivel a megbízható jogszolgáltatással rendelkező országok sokkal jobban vonzzák a külföldi tőkét, mint a kiszámíthatatlan régiók. Így erősebb lenne gazdasági önállóságuk nagy szomszédaikkal szemben. A Nyugat annyiban segíthet ebben, hogy megakadályozza az oligarchák pénzének tisztára mosását az európai és az észak-amerikai pénzügyi rendszerben.

Fontos követelmény, hogy korrektül bánjanak etnikai kisebbségeikkel. Az elégedetlen orosz kisebbség a legjobb táptalaj Moszkva beavatkozásához szomszédai életébe. Ezzel egyidejűleg nem kellene félniük attól, hogy kihasználják a hozzájuk közel lévő, óriási orosz piac kínálta lehetőségeket, csak ügyelniük kell arra, hogy kölcsönösen előnyös üzleteket kössenek.

Viselkedjenek normálisan!

A Nyugatnak a következő években meg kellene győznie az orosz vezetést arról, hogy ha csatlakoznak hozzá ezek az országok valamilyen szinten, ha nem - a legfejlettebbek is évtizedekre vannak az EU-tagságtól -, mindkét nagy külső szereplő érdeke, hogy stabilak, jól kormányzottak és lehetőleg prosperálók legyenek.

A leginkább azonban a Kremlnek kellene változtatnia politikáján. Szakítania kellene azzal a viselkedéssel, amely azt sugallja, hogy Oroszország sorsa attól függ, hogyan tudja ellenőrzése alatt tartani a szomszédait.

Európa birodalomépítő államai belátták, hogy jobb, ha korábbi áldozataikkal kölcsönös gazdasági és egyéb érdekeken nyugvó, a közös ügyekbe beleszólást biztosító viszonyt építenek ki ahelyett, hogy uralkodnának felettük. Itt az ideje, hogy Oroszország is feladja birodalmi nosztalgiáit.